Carpe diem
A szélvédőmön kopogtató esőcseppek erősödni látszó tánca ellenére, egyre vidámabban énekeltem. Rádióm néha el-elhalkult, ahogy a közeli vonatsínek feletti vezetékek közelébe értem, de felhőtlen jókedvemet ez sem törte meg. A néhol kecses kanyarokban bővelkedő út közepén rohanó festékkígyó gondolata is, mosolyt csalt a számra.
Újra átéltem a gyermekkori motorozás elmebajos száguldásait, s az élményt, amikor plexi nélküli sisakomat, a fejemmel együtt akarta letépni, a dühödt őszi szél! Akkoriban gyakran pattantam nyeregbe, hogy repülőgépként szállhassak, egyre magasabbra! Ahogy első munkahelyem hatalmas betonkerítése mellé értem, egy csapásra éledt fel bennem megannyi fiatalkori álmom, s régi szép emlékem.
A gyárat hirdető gigantikus betűk komoly neonfényei, a tűző napot oly sokszor megszenvedett udvar, a mindig hangos üzem, az összehajolva suttogó fák, ahogy a sokat megélt épületek is, néhány pillanatra vissza-visszatértek. Magam előtt láttam számos öreg teherautót, terhükkel hangyák módjára szorgoskodó fáradt targoncákat, s megannyi érdekesnél érdekesebbnek látszó, furcsa emberi létet! Ezen a helyen hosszú éveken át, szinte minden centimétert otthonomnak véltem. Itt voltam iskolai szünetben füvet locsoló diák, itt váltam ígéretes fiatal dolgozóvá, s találtak rám oly kedves érzések, melyekről nem beszéltem soha! Lopva elcsent csókjaim hangját e kapuk, talán még mindig visszhangozzák!
Az első szerelmes érintés is, az épület egyik eldugott, csendes szegletében repített elérhetetlen messzeségbe. Azt mondják, az első édes emlék, többnyire örökre megmarad! A lány, kinek mosolyát kitörölhetetlenül égették belém huncutul csillogó pajkos csillagok, nekem ennél, sokkal többet ajándékozott! Megismerkedésünk egy mindent eldöntő, apró mosollyal kezdődött, hogy tündöklő szerelmünknek azután, már semmi se szabhasson határt! Az öreg épület világítás nélküli szintjén, örökké versenyt futó csintalan csövek alatt, szikrázva adtuk át oltalomért sóvárgó testünket a kéj, lüktető játékának. Hosszú és elszánt csatározásunk acélossá merevítette összeolvadt izmainkat, s mi szégyenérzet nélkül élveztük a harcot, a rohanni látszó idő megmaradt percei alatt!
Ajkaink még sokáig vakon, kétségbeejtőn oltották a fiatalság elszabadult tüzét, s én azt hittem, múlhatatlan parazsát többé, semmi sem szórhatja szét! A másnap azonban érdekes fordulatot hozott! Rémálmaimtól szenvedve, hangos kiáltással ébredtem, s az érzés mely szívembe költözött, újra munkahelyemre szólított. Fuldoklásig hajszolt testem minden apró porcikája kedvesemért kiáltott, de nem találtam sehol! Elveszett kisgyermekként, sírásra görbült szájjal kerestem Őt, de minden hiába. Akkor ott, elhagyott az Isten! Akkor ott, úgy éreztem, rám szakadt az ég. Keserű szájízzel ültem az udvar egyik megroggyant, ócska, kajánul vigyorgó padján, amikor hirtelen rám talált egy már ismerősnek tűnő, különös késztetés.
Habozás nélkül, futva engedelmeskedtem valaminek, ami megmagyarázhatatlan módon ismét, az üzem csőszintjére űzött. A nyikorogva tiltakozó vasajtón túl, ahol az elmúlt éjszaka jótékony, sötét leplével takarta el a világ elől, kígyóként vonagló testünk szerelmes nászát, egy hideg betonoszlop derekára írva, két szó nézett farkasszemet velem! Carpe diem. A lépcsők, az udvar, az épület, ahogy hazáig szótlanul szipogó autóm is mind, együtt érzőn zokogtak velem. Soha többé nem láttam Őt, ahogy soha többé, nem is kerestem! Ma már jól tudom, azon csodálatos éjszakát követve sorsunk felett, másként döntöttek az égiek!
E kedves emlék nyomán ismét előbújt a nap, távolabb terelte szétszéledt esőfelhőit, s én egy új dallal a számon gyorsítani kezdtem. Utolsókat integető ablaktörlőm éppen csak elpihent amikor az út szélén, egy megemelt autót, valamint egy esőtől, és tanácstalanságtól elázott férfit pillantottam meg. Lassan elébük kanyarodva megálltam, majd fürgén hátrasietve felnyitottam csomagtartóm tetejét, és szerszámaim közt kutatva hangosan köszöntem. A férfi, kitörő lelkesedéssel fogadta közeledésemet. Hangjából ítélve harmincas, határozott ember lehetett, aki érkezésemért rögtön hálát dünnyögött az égnek, majd otthon maradt szerszámairól szónokolt. Szavait szépen, kimérten fogalmazta meg, ám figyelmemet mégis, a vizes fűben mezítláb sétáló hölgy kötötte le.
Vállaira boruló kendőjének sarkait két kezébe fogta, míg a virágaival büszkélkedő öntelt bokrokat figyelte. Könnyednek tűnő nyárias ruháján mosolyogva táncoltak az incselkedő nap vidám sugarai, s hajszálainak itt-ott megcsillanó őszes fényében, szebbnek tűntek a fák, bokrok, levelek. Látványa annyira kellemes volt, hogy rövid időre elfeledtem mindent. A felemelt autó oldalának támaszkodva csodáltam légies mozdulatait, amikor a férfi üdvözlésre nyújtott kézzel, fürgén mellém lépett.
─ Ő, az édesanyám! Mindene ez a környék, s a természet!
─ Ez a környék? Kérdeztem. Nincs erre felé semmi, ami ne lenne máshol is!
─ De igen! Válaszolta. A múltja, és számtalan emléke.
Kinyújtott kezét elfogadva szemébe néztem, s a döbbenettől tátva maradt a szám. A velem szemben álló férfi arca, fürkésző tekintete, ahogy kiállása is éppen olyan volt, mint az enyém! Ha csak néhány torzult hangot is sikerült volna kipréselni a torkomon azt mondtam volna, hogy kifejezetten ismerős, de nem! Ő, egyszerűen én voltam, néhány évtizeddel fiatalabb formában. Homlokom lassan izzadni, lábaim reszketni kezdtek, s amint elnéztem, ifjú hasonmásom is hasonlóképp szenvedett. A megszólalás, valahogy egyikünknek sem sikerült, s fejemben összevissza kavarogtak mindenféle szélütött gondolatok.
Két kezünkkel egybeforrva, mint bolsevik katonák egy újvilági színpadon vártuk a felmentő sereget, s nem vettük észre, hogy közben a nézetőr csendben elfogyott!
Felettünk harsányan, kacagva szálltak a madarak, s a fűben hasát fogta néhány kigyúrt lábú részeges tücsök!
─ Nos, akkor segít?
A kérdéstől hirtelen magamhoz tértem.
─ Hát hogyne! Válaszoltam sebtében. Hisz ezért jöttem!
A váratlan fogyókúrának indult kereket sikerült néhány perc alatt leszerelnem. Alkalmi ismerősöm közben hol az arcomat, hol a kezemet figyelte, s ahol tudott, szívesen segített. A kínos csendet, újabb kérdéssel törtem meg.
─ Elnézését kérem, de hogy is szólíthatom? Tudja a bemutatkozás ördöge, hogy…
─ Péter! Szólt közbe anélkül, hogy rám nézett volna.
─ Igen! Vágtam rá apró gondolkodást követve. Engem valóban így hívnak, de én az Ön nevét kérdeztem!
A válasz ismét ugyanúgy hangzott.
─ Péter! Így hívnak!
E néhány szó darázscsípésként hatott, s a bennem hamarjában felmerülő kérdés is, igencsak foglalkoztatott! Micsoda ördögi tréfa ez? Nem elég, hogy ez a furcsa földi teremtmény ellopta ifjúkori arcom, de még a nevem is bitorolja? Zavarodottságomat egy viccesre sikeredett mondattal próbáltam palástolni.
─ Hát akkor ezt, nem lesz könnyű elfelejteni, hiszen amint a mellékelt ábra mutatja, születésemkor rám is, ezt a nevet ragasztották!
A bágyadt kerék csavarjaival játszadozva, újabb kérdéssel fordultam hozzá.
─ Gyakran járnak erre?
─ Havonta egyszer! Ilyenkor édesanyám belvárosban élő barátnőjét látogatjuk meg, s ezt követve csupán nosztalgiából, erre autózunk vissza.
─ Nosztalgiából?
─ És mit szól mindehhez az édesapja?
Nekem sosem volt apám! Édesanyám nem sokat beszél róla, de úgy tudom, csak rövid ideig voltak együtt, s felejthetetlen kapcsolatuknak én lettem az eredménye!
─ Bevallom, ezt szomorúan hallom, de Ön sem kereste?
─ Nem! Semmit sem tudok róla, s ahogy hallottam, édesanyám sem. Gyerekkoromban gyakran játszottam el a gondolattal, hogy nekem is nagy, erős ember az apám! Ahogy társaim, én is szívesen dicsekedtem volna erejével, bátorságával, s mindazzal, amit puszta lénye jelenthetett volna, de anyám mindig letolt érte! Ha összefutnánk, elmondanám neki, hogy vagyok, hogy élek, s hogy két unokája is született, de nem lehet! Ilyen az élet!
Fiatal barátom egy határozott mozdulattal felállt, majd a gyár felé mutatott!
─ Édesanyám ott dolgozott!
Egy röpke másodpercig megállni éreztem az időt! Az emelőt lassan kivettem az autó alól, és magam is a távoli kerítés felé néztem.
─ Ott dolgozott? Mikor? És mi volt a beosztása?
Kicsit pironkodva, ismét elém lépett.
─ Annak már több mint harminc éve! A galérián dolgozott. Amíg nem hallottam a történetét, nem is gondoltam volna, hogy egy termelő üzemnek is lehet ilyen!
─ Lehet bizony! Sőt! Válaszoltam nekibuzdultan! Ott kapott helyet a labor, néhány vezetői iroda, a födémbe illesztve három keverő kád, jó néhány passztőr-gép, és megannyi hatalmas tartály. Számtalan raklapon pihentek a cukros és kakaóporos zsákok, tejporok és különböző adalékanyagok. A kakaó is ott készült! Feljutni egy személy s egy teher lifttel lehetett.
Míg az emelőt gondosan a helyére igazította, engem csodálkozva nézett!
─ Maga ismeri a gyárat? Kérdezte lassan, kissé ijedten.
─ Hát igen! Tudja, azok a fránya emlékek!
─ Meg aztán, valamikor én is ott dolgoztam. Nem is keveset!
Amíg összepiszkolt kezemet egy viseltes farmernadrág leszakított zsebével dörzsölgettem, fejemben egy újabb érdekes kérdés zakatolt!
─ Mit mondott? Hogy hívják az édesanyját? Mi is volt a feladata a gyárban? Szólaltam meg újra.
A fiatalember egyik pillanatban még éppen szóra nyitotta volna a száját, aztán átnézve a vállam felett egy apró mosoly kíséretében, inkább tovább hallgatott. E szófukar játékon elcsodálkozva ismét nekiszegeztem volna a kérdést, amikor legnagyobb meglepetésemre a hátam mögül, felhangzott a válasz.
─ Gabriella! Mészáros Gabriella, és én csináltam többek közt a kakaót!
Ez a hang, maga volt a földre szállt nyugalom! Ez a hang, egyszerre volt idős, fiatal, kimért, és mégis közvetlen. Ez a hang, egyszerűen csoda volt, amitől Isten tudja miért, elakadt a lélegzetem. Szép lassan, mintha attól kellene tartanom, hogy valaki lezavar egy baráti nyaklevest, az imént elhangzottak irányába fordultam.
A hölgy aki előttem állt, valóban csoda volt! Itt-ott már őszbe fordult, szépen fésült hajában apró virág fénylett, s bár fiatalnak nem mondhattam Őt, rajta nem látszottak az elrohanó évek. Kecses lábairól apró ékkövekként gördültek alá, a fűből elcsent eső vidám cseppjei, míg kezeiben két cipője tavasz-táncát járta. Nevének kimondását követve szemeimbe nézett, s e pillanatban ismét rám szakadt a múlt. Magam előtt láttam egy kedves, szerelmetes arcot, egy szájra költözött, felejthetetlen mosolyt, s azt a földön túli percet, melyben boldogan fürdik meg minden élő ember! Fülemben őrjítő hangon kezdett zakatolni egy gőzfelhőt pöfögő, kivénhedt vonat, míg szívem ezer törpéjének fülbemászó bányászdala szólt. Ismét teherautók füstje csapta meg az orrom!
A távolban, gázszagtól illatos targoncák villáinak csörgő csikorgása szállt, s én újra átéltem a múltat. Láttam, ahogy gigantikus betűk ropták egy sokat szenvedett, fáradt udvaron, s az összehajló fák ágai, büszkén integettek. A régi, ócska, kéjesen sikongó padok, s a csőszintre űző furcsa késztetés emlékei is, újra feléledtek! A nyikorogva tiltakozó vasajtó mögött, a hideg oszlopra rajzolt büszke szavak is, nekem grimaszoltak!
─ Carpe diem. Csusszant ki a számon, ahogy a bemutatkozáshoz kínált kezet, megbűvölten néztem. Mészi, ahogy annak idején én szólítottam, gyönyörű tekintetében most, ijedtséget láttam.
─ Tessék? Kérdezte kissé hátrébb húzódva.
─ Carpe diem. Élj a mának! Emlékszel? A csőszint kopott oszlopára, ezt írtad nekem!
Kezemben tartott kezét kedvesen megszorítva, én is bemutatkoztam.
─ Ómolnár Péter vagyok! A régi vőlegényed!
E néhány szó, villámként hatott! Szép kezét, mintha áram rázta volna meg, egy óvatlan pillanatban messze elrántotta, míg ajkain a félelem lilában tündökölt. Arcának pirosságát messze űzte a meglepetés halvány sápadt árnya, s varázst rejtő szájáról a rúzs, hűtlenségbe menekült. A felettünk elhaladó madárraj őrült csivitelésbe kezdett, s reszkető lábaimba hívatlanul, zsibbadás költözött.
─ Péter? Úristen! Péter? Hát tényleg te vagy az?
Oly boldog félelmet, mint akkor, sosem éreztem még! Oly elbűvölt, mágikus perceit sem szórta addig, soha rám az ég! Míg feszülten, némán öleltük egymást, lelkünk újra, és újra egymáshoz ért! Álltunk a sárban, őrülten, hangos szívverésben. Álltunk a szélben, hosszasan, perceken át. Megsebzett szívünket egymásnak adtuk, s fújtuk a szerelem örök dalát.
A köszönés nélkül érkező eső kopogását, csukott szemmel hallgattam addig, míg egy hatalmas villám végleg fel nem keltett! A vezetőülés félig fekvő helyzetének köszönhető, lüktetni kezdett a derekam, s elmacskásodott lábam zsibbadása is, fájdalmassá nőtt. Szélvédőmön vidáman ropták táncukat a zivatar dühödt esőcseppjei. Ütötték, verték, csapkodták az ablakot, ám e kellemetlen zaj ellenére sem tudták elnyomni, rádióm gyengéden hömpölygő dallamát, s egy álmomban felhangzó különös mondatot:
„Most pedig következzen a kilencvenes évek egyik legnagyobb slágere, a Carpe diem előadásában!
A címe: Élj a mának!”
