A Tűzoltókról!
Mindig örömmel tölt el, ha csak egy-egy mondat erejéig is, de kicsivel több figyelmet szentelünk azoknak az embereknek, akik önzetlenségből, mások életéért, anyagi javaiért, képesek életüket áldozni. Mindennapi harcukat látva elcsodálkozom. Hogyan képesek a fölébük magasodó megannyi bürokrata, pöffeszkedő, szakmailag semmitmondó utasításnak eleget tenni úgy, hogy szalutálás közben fogcsikorgatva bár, arcizmuk sem rezdül?
-Meddig még? Kérdem. Meddig kell még elismerés nélkül, hordhatatlan ruhákban, alkalmatlan eszközökkel, Noé bárkájából kihajított, ócska gépparkkal bizonyítaniuk emberfeletti rátermettségüket? Vajon meddig képesek még elviselni, hogy míg bajbajutott gyermekük életéért könyörgő anyák kérlelő tekintete őket szólítja harcba, addig fuldokolva, összeégett tenyerük áldozata árán megszerzett elismerést, tüzet még sosem látott „nagy” embernek kikiáltott vezetőjük sepri be? Shakespeare örök igazsága jut eszembe! „Színház az egész világ”. Míg némán, méltatlankodás nélkül teszik emberpróbáló dolgukat, addig szinte láthatatlanok.
Aztán egy hűvös reggelen, amikor a jajkiáltás már nem hallik az égig, s áldozatos munkájuk nyomán láng nyelve sem nyaldossa a kormossá lett házak tetejét, elgyötört arcukat látva észrevesszük őket. Bizony, Ők azok! Ők, a tűzoltók, akik elveszített társukat is makacs némaságban, arcukra fagyott könnyek közt gyászolják miközben tudják, tetteik ugyanígy tűnnek majd el, a szürke hétköznapok egyhangúságában. Bár sosem tartottak rá igényt, egy új, boldogabb esztendő reményében e pár sor erejéig most, én mondok köszönetet.
