Ha tetszett, örömmel veszem, hogy megosztod

Bágyadtan ülök a recsegve tiltakozó széksorok között. Halkan rágcsálom megszáradt perecem, s tűnődöm a filmen! A vásznon megelevenedni látom minden régi látomásom, míg a hideg téli éjszakában másodmagammal a város utcáit járom. A viháncolva aláhulló hópelyhek táncán túl, mélyről jövő fájdalmas köhögést, majd elfúló zokogást hallok. Néhány lépéssel arrébb, kiégett lámpák árnyéka alatt, emberek nyöszörögnek egy apró játszótér hideg padjain.

A Kapun belépve öt padot, öt nyughelyet látok. Néhányan hangos horkolással jelzik élnek, míg mások, széjjeltépett kartonpapír mögé próbálják rejteni, fájó didergésüket. Körbe pillantva nem csak olvadt hó áztatja arcomat! Öt padon, öt tönkretett emberi élet! Ez az apró játszótér ma az én hazám! A fölénk magasodó házak, mint politikusaink ezrei, talán nem is tudják mi a szenvedés, a fájdalom, az utcai élet! Nekik, még megszületni sem volt nehéz! Egyik ablakukból vidám gyerekkacajt hallani, egy másikban gyönyörű hangú háziasszony énekel, míg a harmadikban, kávéját kevergető családapa utasítja rendre nadrágjába csimpaszkodó csintalan gyermekét. A játszótér hidege óriáskígyóként tekeredik a padokon szenvedők testére, amikor kollégám fülembe suttogja főnökünk vigyorba mártott szavait: 

– Zavarjátok el őket! –  

Szúrós tekintetem elől menekülve inkább lehajtja fejét, s csendben tovább indulunk. Az utcasarkon túl, hangos zenét áraszt a kocsma, majd az ajtóból kirepül egy vérben ázó ember! Kollégám odalép, felsegíti, de ahogy mellényemen megpillantja jelvényem, hirtelen menekülőre fogja! Sántítva fordul be a sarkon, aztán elnyeli őt a láthatár. Kezemen kesztyű, lábamon bélelt bakancs virít, mégis fázom! A buszmegálló egyik padján szintén fekszik valaki. Testét lyukas takaró fedi, karja élettelenül lóg a földre. Kérdéseinkre nem válaszol, míg engem egyre inkább átjár a félelem. A kopottas fémbódé mellett szunyókáló busz vezetője kinyitja az ajtót, majd vidáman mellénk penderül. 

– Három napja fekszik itt mozdulatlan! – 

Félelmem beigazolódni látszik! Arca elszürkült, keze megfagyott, s bár ő, maga mögött hagyta e rút világot, valahogy mégis belém csempészett néhány fájó gondolatot! Ezek lennénk mi emberek? Tényleg így kell lennie? Tényleg magára kell hagynunk mindenkit, aki nem képes felemelkedni? Ezek tényleg mi vagyunk? Kollégám javaslatára, pár utcával lejjebb, egy ráncosodni látszó öreg gyárépület felé indulunk. Néhány hete, a szellőzőrács kiáramló levegője mellé, mozgássérült férfi költözött. Az idős, vidéki férfit feleségének új párja verte ki otthonából, s azóta itt fekszik az apró kavicson. Alatta konokul meggyűrődött rongyok, feje felett egy foszlásnak indult napernyő, körülötte számtalan bontatlan zacskó hevert! Köszönésünket eddig mindig mosollyal fogadta. Papírjait kérés nélkül vette elő, s mikor egészsége felől érdeklődtünk, azt mindig megköszönte. A fal mellett már nem fekszik senki! A portás elmondása szerint két napja, hogy reggelre megfagyott. Holmijáról nem tudni semmit. A területet fertőtlenítették, a szellőző köré vasrács került, hogy az ólomlábakon érkező tavasz háborítatlanul moshassa el egy semmibe vett ember minden törékeny emlékét. Hát mondjátok! Tényleg ennyit ér egy élet?   

  

Véleményedet szívesen fogadom