Ha tetszett, örömmel veszem, hogy megosztod

Reggel fél hat! Álmosan szállok ki az autóból, s mi tagadás, fázom is picit! A szakorvosi rendelőintézet előtt hosszú sort látok. Mi a dágvány? Ezek nem tudnak aludni? Köszönök, beállok a sorba ám azon, hogy nem köszön vissza senki, meg sem lepődöm! 

– Hát igen! Kell az a kórház a vietkongnak!

Hét órakor nyitják az ajtót, az ember tömeg belódul, s mire észbe kapok, már kilencedik vagyok! Ajvé! Legalább sikerült! A betegirányító pult előtt csendben petét rakok! Az előttem álló kedves hölgy beszél, csak beszél, s én egyre jobban félek, mert ha leesik arcáról a vakolat, az biztosan eltöri a lábam, vagy ha nem, simán bepisilek. A Bőrgyógyászat rendelője előtt lassítok, és halk anyázás mellett megyek le hídba! Tele van a folyosó! A mellém huppanó férfi mosolyog, 160 kilóját megfelezve az egyikkel a rozoga széket, a másikkal engem tisztel meg! Gyakorlott mozdulattal újságot vesz elő, s míg pitbull méretű feje a folyosó lámpáját takarja el, addig sumo birkózót lealázó könyökével az én gyomromban, a tegnapi ebéd után kutat! Bágyadtan, bocsánatért esedezve azért is hogy élek, mosolyogni kezdek! 

– Hiába na! Kell az a kórház a vietkongnak!

Az idő halad, a betegek morognak, az ügyfél hívó logikáját pedig földi ember még nem értette soha! Táskám mélyéről előkerül az előző alkalommal kapott papír! Előjegyezve: 27.-én 9:30. 

-Na ez is annyit ér, mint halottnak a tornadressz! Időpont van, de ha nem vagyok itt hajnalban, mehetek amerre látok! 

Olvasás utáni vágyamat kedvesen, sokszor mosolyogva préseli mellkasomba a mellettem ülő kétlábú csoda, míg a folyosón nyargalászó gyenge huzat, köldök magasságban terjengő pézsma illatát cipeli ide, oda. 

-Hiába! Kell az a kórház a vietkongnak! 

Tíz óra után nem sokkal kivágódik a rendelő ajtaja, s a rajta kilépő doktornő az én számomat kéri! Mire lehámozom magamról a kutyafejű hegyomlást, a doktornő már a másik rendelőben utasításait szórja, s engem türelemre int! 

– Gyula! Sajnos egyedül vagyok két rendelőre! Igyekszem, addig vetkőzzön le, s ha elláttam itt a beteget, utána megyek!

A vizsgáló ágyon ülök, az ablakon keresztül kémlelem ezt a kicsavarodott, furcsán beteg világot. A doktornő, mosolyogva teszi vállamra a kezét, elnézést kér, majd elismerőn gratulál. 

-Szépek a sebei! A mindig hangos, kimondottan határozott ápolónő is, halkan jegyzi meg! 

-Látszik rajtuk a gondoskodás! 

Kifelé menet mindent megköszönök, majd egy érdekes mozdulattól vezérelve óriási csörömpölés mellett bontom le a rendelőt! 

-Semmi gond! Kicsi a hely, mondják ők. A folyosóra lépve alig harminc ember csodálkozó pillantásában fürdök! –

Orvos nincs, ápoló nincs, az épület kicsi, de minek is lenne más? Hisz akkor is az lesz amit odafent mondtak: -„Kell az a kórház a vietkongnak!”

Véleményedet szívesen fogadom