A Lakóhelyem egyik méltán rossz hírű üzlete a napokban, ismét mosolyt csalt a számra! Ez a nagyra nőtt trafik a másodperc tört része alatt ütötte ki bennem a már eddig is agyonpatkolt biztosítékot! Az utóbbi időben köztudottá lett ugyanis, hogy a „jó” magyar ember szeretet helyett, rezzenéstelen arccal próbál még több bosszúságot, és idegeskedést okozni környezetének!
Parkoló híján, a világ végén álltam meg, s mert a sok kattogó kerekű, ócska bevásárlókocsi szörnyű hangjától szülési fájdalmak kerülgettek, inkább a bent fellelhető műanyag kosarakban gondolkodtam, amikor egyszer csak, szerelmetes huppanással csapódtam a nyílni nem akaró ajtó jéghideg üvegébe! Egy bent melegedő hajléktalan látva, hogy hidegtől pirosló arcomra érdekes színű, kissé talán torznak tűnő fintor ült, közelebb hajolt, s bugyborékolva lihegte az üvegre: Nem nyílik! Kicsivel arrébb, a másik bejárat szívbemarkoló nyikorgásán túl, ahol a bejutásért ádáz küzdelmet kell vívnia a vásárlónak egy takarítógép által összegyűrt, gyanús színű szőnyeggel, végre a csodák palotájába léptem! A hangszórókból mélabús zene szólt, a végzetesre dagadó tömeg tizennégy vevőjét leszámítva az épület, szinte kongott az ürességtől, s míg én megrészegült körhinta módjára forogtam lázasan körbe-körbe, addig alkalmazottak szorgos sokasága libbent el mellettem úgy, mintha láthatatlan lettem volna! A széles nagyvilág, ezen groteszk szegletében azt az érzést, melyet a köszönni nem tudó, gladiátor kinézetű negyven centis biztonsági őr tekintete keltett bennem, már nem is tartottam furcsának. Akkor, ott, azt hittem ettől mélyebbre nem juthat egy áruház, de tévedtem! A húspult mögött szorgoskodó hölgy irigylésre méltó energiáját látva, csendben kinőtt a szarvam! Míg az egyik vevő igényeinek megfelelően, játszi könnyedséggel alázott le egy aktív hosszútávfutót, addig egy másik kérésnek engedelmeskedve, ötkarikás csatát vívott egy barátságtalan bárddal. Mire a szeleteléshez odakészített karaj kiheverte a csiklandozásából eredő röhögő görcsöt, én már a nyugdíjazásomat is megterveztem! Hogy tíz ember munkáját néggyel végeztetik el, azt eddig is tudtam! Hogy oda, ahová két erős férfi is kevés lenne, egy törékeny nőt helyeznek, azt nem csak szánalmasnak, de embertelennek is tartom! Azt pedig, hogy a pénztárba olyanokat ültetnek akiknek nincs kellő gyakorlatuk, így kitéve őket a munkásember rosszízű megjegyzésének, támadásának és rosszakaratának, a törvény által büntetném!
Hogy mindezért miért csak én morgok? Na azt meg aztán végképp nem értem!
