Ha tetszett, örömmel veszem, hogy megosztod

A Tölgyes erdő öreg fáit huncut mosollyal köszöntötte a nem régiben érkezett csalafinta ősz. Gyermekes bolondozása nyomán gyakran alakultak ki apró széltölcsérek, melyek vidám táncaik közepette emelték magasba az avar haldokló leveleit. Az ágak közt játékosan bekukucskáló csintalan napsugarak, egyre kevésbé hevítették a környék bokrainak levelét, így az alattuk megbúvó bogárvilág zúgva lejthette szerelmi táncát.

A földhöz közel, egy apró medvehagyma leveleit széthajtva Szotyi, az erdő csintalan manója megbűvölten bámulta repkedésüket.

– Hű de szép! Csusszant ki a vásott kópé száján, majd egy kezébe akadó gallyal, közéjük suhintott rendeset. Tőle alig távolabb, jóval több józan ésszel megáldott bátyja, méretes orrát hirtelen, az avar levelei közé dugta. Müzli a jóságos manó, így szagolta ki kedvenc csemegéje, a szarvasgomba mámorító illatát. Szotyi, akinek szintén ez lett volna a dolga, újabb csínytevésének köszönhető, a dühös rovarraj haragja elől inkább menekülőre fogta. Apró mérete ellenére villámként cikázott ide-oda, hogy a násztáncukban megzavart apró nép duruzsolását mielőbb, tisztes távolságban tudja.

Fejvesztett menekülésében észre sem vette, hogy azok rég felhagytak az üldözéssel, s gömbbé formálódva újra csak, egymással vannak elfoglalva. A lurkó, épp egy kidőlt fa jókora ága alatt kapkodta a levegőt, amikor az avarban egy bágyadt fénnyel világító botocskát vett észre. Nézte, nézte, s bár semmit sem tudott róla, máris sajátjának vélte. Amint felkapta, boldog ugrándozással, s egy sebtében költött dalocskával adta az erdő tudtára, hogy legújabb kincsét bárki is ejtette oda, az már az Ő tulajdona.

– Sej-haj, hóha-hó, kincset lelt a kis manó!
– Sej haj, hóha-hó, gazdag lettem, hű de jó!

Müzli értetlenkedve csodálkozott öccse indokolatlan jókedvén. Amint közelebb ért, Szotyi mintha mi sem történt volna, kabátkája alá rejtette a botocskát, s máris másképpen dalolt:

– Sej-haj, hóha-hó, gombát lelni volna jó!
– Sej-haj, hóha-hó, éléskamra telve jó!

Az idősebb manó látva, hogy testvére megint üres kézzel érkezett, haragosan dobbantott!

– Ej, te naplopó! Hisz nincs is kosarad! Mibe gyűjtenéd a gombát, makkot, mogyorót?
– Nem is kell! Vágott vissza a cserfes!
– Van két hatalmas zsebem!

Ezzel büszkén kifordította mind a két zsebét úgy, hogy abból elefántfülként lógott földre egy-egy hatalmas lyukkal ékeskedő, foszlott rongykupac. Mivel az idősebbik manó szócsatában úgysem bírt volna öccsével, a foltozatlan zsebeken elmosolyodva az ég felé emelte tekintetét, és megjegyezte:

– Lassan delelőre hág a nap! Indulnunk kell, hogy hazaérjünk ebédre!

A két manó, a széltől búgó erdő sűrűjében, fürgén hazaballagott. Otthonukat a tisztás közepén álló délceg, egekig nyújtózkodó eperfától kapták. Müzli, éppen a frissen készült finom kását helyezte az asztalra, amikor öccse zsebéből egyszer csak, kipottyant a furcsán fénylő botocska. Szegényt a látvány annyira felkavarta, hogy szólni sem tudott!
A két manó szinte egyszerre nyúlt a botocskáért amikor abból, valami félelmetesen hideg kékség tört elő. Lassan végig kúszott a padló deszkáin, az asztalon, felmászott polcokra, lustán felfelé araszolt a falakon, s végül beragyogta a plafont. Az idősebbik manó összecsapta kezeit, és félelmében a szék mellé guggolt. Szotyit, megint vidámság töltötte el, hiszen a bátyja által ismert veszélyről a rosszcsont, semmit sem tudott. Amikor a bot már javában ragyogott, a fiatalabb manó érte nyúlt, hogy ismét magához ölelje.

– Az enyém!
Jegyezte meg ellentmondást nem tűrő hangon, és simogatni kezdte.
Müzli, éktelen haragra gerjedt!
– Már megint mit hoztál haza te golyhó? Hol találtad azt?

– Hát az avarban! Jött hamarjában a válsz.
– Az enyém! Csak az enyém! Mivel már nekem is van kincsem, én is gazdag leszek, és akkor nem kell egész nyáron buta magvakat gyűjtenem!

– Ó Te gyűszűnyi agyú törpe! Nem is tudod mekkora veszélybe kerültünk miattad, hiszen amit a kezedben tartasz nem más, mint a délnyugati boszorkány varázspálcája! Ha Ő nem volt ott, akkor minden bizonnyal elvesztette! Ez esetben keresni fogja, s ha azt hiszi, hogy elloptad, hát bizony nem lennék a helyedben!

Szotyi az elhangzottaktól ismét táncra perdült.

– Jaj de jó! Jaj de jó! Ismételte egyre.
– Akkor én is olyan nagy varázsoló leszek, mint a banya! Ha varázsoló vagyok, mindent elvarázsolok, s akkor csinálom vissza, ha fizetnek érte! Bizony mégis csak a leggazdagabb manó leszek! Jaj de jó! Jaj de jó!

– Na, azt már nem!

Műzli, megragadta Szotyi kezében a pálcát, s hosszasan rángatták ide-oda egymást. Bugyuta viaskodásuktól az öreg odú hamarjában csatatérré változott. Müzli e kényszeredett táncnak köszönhető, sajgó derekát kezdte fájlalni, s kis idő múltával jobbnak látta elengedni a furcsa szerzeményt. Szotyi, győzelmétől kissé megrészegülten magasba emelte a pálcát, s már éppen táncra perdült volna, amikor abból hatalmas robajjal, egy vakítón kék villám csapódott a mennyezetre. Az erdő egyetlen eperfája kis ideig kéken világított, majd addigi éretlen gyümölcsei érett, zaftos finomságként zuhantak a földre. A hamarjában odasereglő állatok, sokáig hallgatták az odú rejtekéből messze hangzó perlekedést, s láthatták az egekig suhanó, vakító fényeket.

Ahogy a manóknál gyakran, úgy az állatoknál sosem volt szokás az irigykedés! A hatalmas fa alatt jól megfért egymás mellett a nyál csorgatva csemegéző varacskos disznó, a varjak mindent elsötétítő fekete serege, szarvasok, őzek, nyugodtan falatozott a róka, s e finomságot bizony még a farkas sem hagyta ki. Az öreg erdő csámcsogással vegyes lakmározások, és hangos böfögések zajával köszöntötte a gyűrött arcú, bágyadt holdat! Míg odafent a csillagok mosolyogva figyelték az idesereglett éhes állatnépet, addig a fűszálak közt csendben, milliónyi hangyakatona szürcsölgette az érett gyümölcsök szertecsordogáló édes nedveit.
A jótékony hajnal apró varázsütésekkel kényszeríttette földre, a jóllakottan szuszogó megannyi vadat, hogy zsákjából mindegyikre boldogan szórja, a benne összegyűjtött legszebb álmokat.
Talpas, az erdő sokat megélt bölcs medvéje, halk dudorászás kíséretében cammogott a tisztás felé, amikor magányos gondolatait valami érdekes, idegen nesz zavarta meg. Kifinomult szaglását az elmúlt hosszú évek sem tudták eltompítani, míg nagy fekete orra most is bajt szimatolt! Ahogy lassan négy lábra ereszkedett, a fűben Foltost, a tavasszal érkezett magányos macskát pillantotta meg. Szegény bajszos lábai össze-vissza kalimpáltak, s lesoványodott vékony teste minden ízében reszketett.

– A nemjóját! Ráncolta össze szemöldökét az öreg medve.
– Hát vele meg, mi történhetett?

Amint hatalmas mancsával a cirmost lábra segítette, az hirtelen magasba szökkent, s mint aki forró hamuba lépett, hol pipiskedve lábujjhegyen, hol ugrándozva, érthetetlen nyávogással futásnak eredt.

– Szívesen! Szólt utána a zsémbes bundás, majd halkan énekelve tovább ballagott.

A reggeli nap aranyló sugarai már a fák barnába fordult koronáit csiklandozták, amikor a jóságos medve hangos torzsalkodásra lett figyelmes! Kokó, Kati és Kattogó, a tőlük megszokott éktelen veszekedés mellett bukdácsolva, zuhanórepülésbe kezdtek.

– Mi a ménkű? Szaladt ki a medve száján, amikor a három tépett holló hangos csattanással a puha avarba vágódott. Szokatlan érkezésük láttán Talpas, szinte megrökönyödött. Egy darabig állt, s a furcsa csendet figyelte, amikor a három madár ismét fülszaggató rikácsolásba kezdett.

– Ennek fele sem tréfa, gondolta medvénk, és lépteit megszaporázta. Még szinte fel sem eszmélhetett az imént történtekből, amikor néhány méterrel arrébb egy jókora, részegen dülöngélő alakot pillantott meg! Vili volt a vaddisznó! A nem éppen jó modoráról híres kan mellett, vadul hortyogva aludt felesége Vali, és körülöttük szerte szét, a hét apró malaccsemete.

– Az egész erdő megbolondult? Kérdezte inkább csak magától, a csodálkozástól tátva maradt szájú medve.

Hatalmas fejét felemelte, az ég felé fordult, s a levegőt szimatolta! A környéket valami ismerős, savanyú illat lengte be! Mivel a tisztás, ahová Uhu, az erdő lakóinak bölcs, öreg tanítója gyűlést hívott össze még messze volt, Talpas amúgy is méretes lépteit sietősre fogta. A fák, ahogy a bozótban élő apró népek is, csodálkozva nézték. Az erdő távolabbi részéből, ahová ezek a jámbor teremtmények szinte sosem merészkedtek, egyre inkább ismeretlen, furcsa hangok hallatszottak. Medvénk nem volt éppen félénk, ám amit most fülelt, attól bizony a frász is majd kitörte. A bokrokon túlról érkező zajt sehogyan sem sikerült felismernie! Közelebb merészkedve, szinte megütötte a guta! A sosem hallott zaj tulajdonosa egy jól megtermett, fej nélküli medve volt, aki alighanem énekelt! Talpas úgy megijedt, ahogy talán még soha!
Amint kissé magához tért, rokonának képes felét próbálta megkeresni, kevés sikerrel. A medve, jól látható módon egy megtermett bokron hasalt, míg fejét a számtalan levél, büszkén eltakarta. Hamiskásnak tűnő mormogása nem hasonlított egyetlen ismert dallamra sem. A látottaktól Talpas szája ismét tátva maradt, szemei kikerekedtek, s bár oly sok évet élt meg eddig, hogy számukra nem is emlékezett, ilyet még soha nem pipált! Egy darabig nézte a halkan dünnyögő alakot, aztán útjára indult. A kora délutáni csendben elmélyülten ballagott, amikor ismét, igen furcsa dologgal találkozott.
A levegőben apró gyógyfüvek, gyenge virágok, és megannyi nedves gally illatával keveredve, rothadásnak indult gyümölcsök émelyítő szaga terjengett. Rozsdás a róka, először lábujjhegyre állva magasra emelte orrát, s a levegőben lustán terjengő bűzt szagolgatta, majd négykézlábra ereszkedve, a röhögéstől szinte vinnyogott. Mögötte Manyi, a menyét ült egy megtermett tócsában, és csukott szemmel csuklott. Egy távoli fáról, nyílvesszőt meghazudtoló egyenes derékkal lógott Sziki a kígyó, míg alatta Takó a csóka, kiterjesztett szárnyaival veszettül csapkodott. A tisztáshoz érve medvénk megállt, és nem hitt a szemének! Amerre csak lépni lehetett megrészegült, beteg állatok morogtak, hörögtek, dülöngéltek. A hatalmas eperfa közvetlen szomszédságában Sanyi az őzsuta, büszkén viselt fehér hátsó felével a nemrégen munkába állt holdat fotózta, miközben fejével, szétcsúszott mellső lábai közé hajolva, vidáman hortyogott. Kissé távolabb Uhu, a bölcs bagoly fogta csőréhez a szárnyát, és a döbbenettől szólni is, csak nehezen tudott.

– Itt aztán nagy a baj! Szaladt ki a csodálkozó medve száján!

– Még annál is nagyobb! Vágta rá gyorsan, a sokat megélt bagoly.

Ezért is hívtalak öreg barátom! Hát mondd meg! Most mitévők legyünk?

Uhu, hosszú percekig mesélte talpasnak, mi minden furcsát látott a levegőből, míg az erdő vén fái közt iderepült. A medve, hol Uhu megdöbbent szavait, hol a körülöttük nyöszörgő állatok sosem hallott fortyogását figyelte, amikor hirtelen komor felhők közepette erős surrogás, és sistergés kíséretében megjelent a délnyugati boszorkány.

– Mi ez a ribillió? Mi ez a rengeteg jajszó? Mit művel itt ez a sok kelekótya jószág? Kinek köszönhető mindez?

Felhőkből kialakított jókora szárnyai még a földre le sem tették, de máris tőle volt hangos az erdő. Talpas két hátsó lábára állt, mancsa ökölbe szorult, s már éppen nekiiramodott volna, hogy a banyát miszlikbe tépje, amikor a bagoly leintette.

– Üdvözöllek medve koma, ahogyan téged is Uhu! Azt hallottam baj van, s bár Ti nem hívtatok, talán elkél a segítségem.

A medve, és az erdő bölcs, öreg tanítója is elcsodálkozott. A gonoszságáról híres boszorkány szavai kissé hihetetlennek tűntek, ám azt mind a ketten tudták, a bajban nem lehetnek válogatósak! Talpas, még mindig nem bocsátotta meg a banya számtalan gaztettét, s e kedvesnek tűnő segíteni akarás mögött most is, valami fondorlatot sejtett. Mélyen benne élt, az a bocs korában átvészelt fájdalmas időszak, melyet egy éhesen elcsent lazac miatt, a vénasszony varázslatának köszönhető, szőrös halként kellett egy teljes éven át elszenvednie.

Uhu sem járt jobban! Pelyhes madár korában gyomrának, egy elfogyasztott pocok szőre okozott némi gondot, amikor a boszorkány sietve segítséget nyújtott.
Attól kezdve szegény Uhu hosszú hónapokon át, jártában keltében szőrcsomókat öklendezett s a banya valahányszor látta, e rosszindulatú tréfán mindannyiszor jóízűt nevetett. Uhu, leemelte fejéről kissé már megsárgult szemüvegét, rálehelt, majd puha tollaival óvatosan megdörzsölve ekképpen válaszolt:

– Köszönjük a segítséget, de azt hiszem nélküled is boldogulunk!
Talpas, talán még sosem osont oly észrevétlenül, ahogyan e pillanatban tette. A boszorkány közelében aztán felbátorodva azon, hogy az elmaradhatatlan varázspálca nincs a banya kezében, azonnal megjegyezte:

– Rád itt semmi szükség!

A boszorkány sebtében körülnézett, és gúnyos mosollyal válaszolt.

– Valóban így volna? Csak meg ne bánjátok! Amint ezeket a szerencsétleneket elnézem, valaki szörnyű varázslatnak tette ki őket.

– Talán éppen Te voltál! Vágta rá kéretlenül a bagoly, amikor a fa odvából hirtelen, újabb veszekedés szavai láttak napvilágot. Müzli és Szotyi, az erdő két manója ismét szócsatába kezdett. Míg Müzli, a felborult asztal alatt megbújva, észérvekkel próbálta bebizonyítani fafejű öccsének, hogy még torzsalkodásuk is a varázspálca gonoszságának köszönhető, addig a kisebbik manó vidám tánclépések közt peckesen, apró villámokat szórt az odú falára, s jó nagyokat nevetett. A fa köré gyűlt hallgatóságról, ahogy a tisztáson kialakult helyzetről a két csintalan manó, semmit sem tudott.

A hajnali ég, amint az már lenni szokott, bűbájos mosollyal csalta elő felhőpárnái közül, a pirosló arccal nyújtózkodó napot. Az odú apró résein át kivillanó kék sugarak hamar tudtára adták a boszorkánynak, elveszett pálcáját merre is leli. Mivel jól tudta, hogy ebadta manói inkább bújnak a föld alá, mint előtte mutatkozzanak, fondorlatos cselt eszelt ki!

– No, kedves barátaim! Úgy látom, itt már tényleg csak én segíthetek! Bár barátságunk nem volt mindig felhőtlen, jóindulatom jeléül fogadjátok őszinteségemet! Ez a két odúlakó vásott törpe, rátalált elhagyott varázspálcámra, s amint azt jól látjátok, az erdő mit sem sejtő lakóiból bolondot csinált! Ígérem, ha segítségetekkel pálcámat visszakapom, a kialakult áldatlan helyzetet rögvest orvosolni fogom.

A Két jó barát, a banya egyetlen szavát sem hitte el, ám az alku mégis megköttetett, hiszen varázslás tudományában nem-igen voltak otthon. Feszült várakozással telt órák következtek. A hajnalig tartó civakodás úgy kifárasztotta a két apróságot, hogy mindketten éhes gyomruk lázadó korgására ébredtek. Az öltözködés, a tisztálkodás, ahogy az elindulás sem volt még soha annyira fárasztó, mint akkor. Az ajtón kilépve, a még csukott szemű Müzli észre sem vette, amint egy hatalmas mancs lágyan a levegőbe emeli. Szotyi kabátkájának gallérját egy erős csőr csippentette össze, majd bátyja mellé halkan, az erdő tisztásának egyetlen hatalmas sziklájára tette! Talpas, Uhu, és a boszorkány csendben, a két apró élőlény alvó szuszogását nézte.

Amikor elérkezettnek látták az időt, a medve a két gézengúzt, egy hatalmas horkantással felébresztette.
Müzli, a félelemtől reszketve bár, mégis őszintén mondta el, mi is volt a pálca megkerülésének igaz története. Szotyi szemében valami megmagyarázhatatlan, furcsa mosoly csillogott, ám arról, amit az éjszaka leple alatt csinált, senkinek, semmit sem mondott.
Zsebéből előhúzva lassan, mintha megválni tőle soha nem akarna, a gonoszság zálogát kénytelen-kelletlen, a boszorkány ráncos tenyerébe rakta. A banya, amint úgy érezte, hogy hű társa ismét csak neki engedelmeskedik, hatalmas fekete szárnyait kibontva magasan az ég felé szökkent, s a pálcát az egybegyűltek felé tartva szitkozódni kezdett!

– Szánalmas bolondok! Törpe földi férgek! Nem elég hogy loptok, bolondnak is néztek?Nincsen közös alku! Nincsen közös üzlet! Vakondokká lesztek, s túrjátok a földet!

Hogy megmutassa, mily félelmetes is tud lenni, hirtelen közéjük libbent, és a pálcával hatalmasat suhintott.

Talpas, Uhu, és Müzli, rémülten kapta maga elé, ki a mancsát, ki a szárnyát, ki pedig apró kezét, de nem történt semmi! Ekkor Szotyi előrántotta kabátkája alól a banya valódi pálcáját, s felkiáltott: Legyen véged örökre! E súlyos szavak még szinte el sem hagyták a bátor kis manó száját, amikor egy óriási kék villám hatalmas robajjal, a gonosz fúriát kettészelte. A Szotyi által éjjel remekbe faragott álpálca, a boszorkány kezéből lángolva földre hullott, míg csúf fekete gúnyáját, élvezettel falták fel az álnokság gőgös lángjai. A kis manó szája még tátva volt az ijedt csodálkozástól, amikor kezéből Talpas, a pálcát egy óvatos mozdulattal, csendben kiemelte.

A Tölgyes erdő öreg fái közt, ahol a tisztást mindig huncut mosollyal köszönti a frissen érkező csalafinta ősz, hatalmas kőszikla pihen. Repedéseit hűvös nyári éjeken halványkék fényű Szent János-bogarak ragyogják körbe. Azt mesélik, egy jókora medve által összetört varázspálca darabjai azok, mellyel egy agyafúrt kis manó, az erdő gonosz boszorkányát pusztította el, hogy földön, vízen, s a levegőben attól fogva örökké béke, és boldogság legyen.

Véleményedet szívesen fogadom