Az mosolygó hegy fennsíkján egy fura színű, fenyőkkel körülvett tó grimaszolt az éggel. Habjait a szél elkerülte, s partjának fenyői is hátat fordítottak neki, mert a tó, mindenkinél gonoszabb volt. Éjjelente, amikor a környező erdők lakói nyugovóra tértek, szörnyű hangon énekelni kezdett. Károgásnak tűnő rikácsolása miatt a madarak, jobbnak látták messzire elkerülni a környéket. A tó fölé egyszer egy szép, fodros bárányfelhőt sodort a szél. A felhő, hangot adva kíváncsiságának, mely szerint a tó tükrében saját képmását nézné meg, gyanútlanul lejjebb ereszkedett. A tó egész életében irigyelte a felhők szabadságát, s látva a meggondolatlan felhőt, gonosz cselt eszelt ki. Amint a felhő fölé ért, színét haragosra változtatta, s mikor a felhő a víztükörbe nézett, rusnya képet vágott! A felhő, semmit sem tudott a tóról, s mert a vízben látott képet nem-igen hitte el, még inkább alá szállott.
A tó kedves szókkal, egyre közelebb csalogatta s megígérte, hogy arcát megmutatja majd, amint a szél, elcsendesedik. A felhő, a boldogságtól táncra perdült. Egyre inkább hitte, amit látott, csak a szél csalafinta játéka volt! Nem így a víztükör! A felhő szépségét látva, hamar kék színre váltott, s vidáman tükrözte vissza a környéken magasló fenyők csúcsait. A fák, látva a felhő jókedvű táncát hajladozva, ágaikkal vadul kalimpálva próbálták a tó közelségéről lebeszélni, sikertelenül. A felhő úgy gondolta, a fák is az ő jókedvének örülnek, s még közelebb merészkedett. A sokat megélt nap, a hegygerinc mögül kitekintve vette észre a földön táncoló felhőt. Rémületében szájához kapta kezét, s hogy figyelmeztetni tudja, közelebb csusszant az égen, de hiába is próbálkozott, gyorsabb ő sem lehetett. A felhő, szép arcát újra a tó tükre fölé emelte, s a vízbe nézett. A gonosz tónak, nem is kellett több!
A felhő, tükörképét nyomban összezavarta, majd hatalmas vízoszlop formájában az ég felé tört peckesen. A magasból visszahullva, az ámuldozó felhőt a mélybe taszította. A nap, semmit sem látott az egészből, s mikor az eltűnt felhőt végképp nem találta, hatalmas hegyek mögé bújt, s könnyeivel a földet öntözte. A fák, földig hajtották koronájukat, s bús gyászdalba kezdtek, míg a tó iszapos, csúszós medrében, örömtáncot lejtett. A gyönyörű, hófehér felhő eközben egyre lejjebb süllyedt, s a tómederben végül csendben megpihent. Kis idő elteltével alig láthatón, fényleni kezdett. Fehérsége átütött a haragos víz sötétjén, s a gyér fényben egyre láthatóbbá vált a sok pórul járt leselkedő, akik saját képmásukért cserébe, szörnyű árat fizettek. Kicsivel arrébb tőle, szomorúan éldegélt egy öreg csillag. Annak idején a tóban figyelte arcmását, s mikor szép szavak csalták közelebb, egy hatalmas vízoszlop taszította mélybe.
A felhő, éjszakánként elfúló hangon sírdogált, s mikor a víz mélyét a szikrázó nap fénye törte át, szabadságról álmodott. Egyszer a hold, megelégelte a hosszú várakozást, s eltűnt csillagának keresésére indult. Elsőként a Napot kérdezte meg:
– Üdvözöllek drága barátom! Amint arról talán értesültél, eltűnt egy csillagom, s bizony nagyon hiányzik! Ha netán tudsz valamit kérlek, mondd el nekem!
A Nap, bánatosan hallgatta a Holdat, s ekképpen felelt:
Üdvözöllek kedves Hold! Jómagam nem ismerem csillagod, de nekem egy csodaszép felhőm tűnt el, s nélküle magam is, nagyon egyedül vagyok!
Kettejük sirálmait csendben hallgatta a szél, s mikor a Nap, mondandójának végéhez ért, halkan zúgni kezdett:
– Elnézésiteket kérem drága barátaim, de beszélgetésteket, véletlenül kihallgattam, s én azt mondom, a számtalan eltűnés bizony nem tréfadolog!
Alig néhány napja egy apró, csintalan fuvallatnak mutattam e tájat, s kértem, a fövenyen felforrósodott növényeket, hűtse le picit! Mivel sok dolgom volt még, a könnyű fuvallatot magára hagytam, s bár szörnyen röstellem, azóta nem találom őt. A fövenyről a növények mind eltűntek, s kedves fuvallatomnak is nyoma veszett.
A Hold, idegesen kezdte tördelni kezeit, s a Nap, újabb könnyeket ejtett. A Szél, tovább zúgolódott magában, s közben érdekes ötlete támadt.
– Talán kérdezzük meg a tómenti fákat?
A Szél nekiiramodva, a tó körüli fákhoz sietett, s az ég felé nyúló fenyők ágai közt, tisztelettel kérdezett:
– Mondjátok barátaim! Nem volt itt egy csillag? Nem járt itt egy felhő? Esetleg nem táncolt itt egy csintalan fuvallat, míg el nem tűntek?
A fák egyszerre néztek össze, s választ is egyszerre dörögték!
– A tó, elnyelte őket!
A Szél megköszönve a választ, talán még sebesebben repült vissza, s mire megérkezett, terve is készen állt! A Nap, ahogy a Hold is, szörnyülködve hallgatták a fák által mondottakat, s néhány perccel később a gonosz tóra, igazi próba várt! Aznap éjjel a Hold, egy sápadt sugarat eresztett a tóra, s a víz tükrét lágyan, csiklandozni kezdte. A tó, kis idő elteltével méregzöldre váltott, s egy hatalmas vízoszlop, dühösen pislogott a Holdra, aki kedves szókkal intette:
– Nos, drága barátom! Tudom, hogy legszebb csillagomat elraboltad, s lent tartod a mélyben. Arra kérlek, engedd szabadon őt, s én e gonoszságot hajlandó vagyok elfelejteni. Ha nem, azt tízszer is megbánod! A vízoszlop kacagva visszahúzódott, s csak ennyit suttogott:
– Csillagod már az enyém, s én vissza többé nem adom!
A következő reggelen, a Nap vonult az égre. Déltájban, egy fénylő sugarat eresztett a tóra, s a víztükröt melegíteni kezdte. A tó kis idő elteltével méregzöldre váltott, s egy hatalmas vízoszlop dühösen nézett fel a Napra, aki szintén kedves szóval kérte:
– Nos, drága barátom! Tudom, hogy legszebb felhőmet elraboltad, s lent tartod a mélyben. Arra kérlek, engedd szabadon őt, s én e gonoszságot hajlandó vagyok elfelejteni. Ha nem, azt százszor is megbánod! A vízoszlop kacagva visszahúzódott, s csak ennyit suttogott:
– Felhőd már az enyém, s én vissza többé nem adom!
A harmadik nap reggelén, a Szél látogatta meg a tavat. Széles sávban kezdte szántani a víztükröt, s hullámait rendre szétzavarta. A tó, kis idő elteltével ismét zöldre váltott, s egy hatalmas vízoszlop dühösen nézett le a Szélre, aki kedves szókkal várta:
– Nos, drága barátom! Tudom, csintalan fuvallatomat, s a föveny növényeit elraboltad, s lent tartod a mélyben. Arra kérlek, engedd szabadon őket, s én e gonoszságot hajlandó vagyok elfelejteni. Ha nem, azt ezerszer megbánod! A vízoszlop kacagva visszahúzódott, s csak ennyit suttogott:
– Csintalan fuvallatod, s a növények mind az enyémek, én pedig vissza többé, egyiket sem adom!
A szélnek sem kellett több! Amint a tó mindezt kimondta, a naphoz nyargalt, s a gonosz tó szavait hűen tolmácsolta. A nap, szörnyülködve hallgatta, majd vöröslőn, izzón indult el az égre.
Aznap, égető sugarakkal bombázta a tó vizét, s mikor a vízoszlop könyörgésre fogta, ő hajthatatlan maradt! A szél, estig vájta a partot, s mikor a vízoszlop könyörögve kérte, szavait meg sem hallotta. Estére a hold, tovább forralta vizet, s mikor a vízoszlop számos ajándékot ígért, befogta füleit, s a tó vizét tovább hevítette. Néhány nap múlva a tóban, alig maradt víz. Az elrabolt növények, a fuvallat, a felhő és a csillag, végre kiemelhették fejüket, de lábaikat a fenék iszapja még mindig, vasmarokkal fogta. A Nap és a Hold, már nem hevíthették tovább a vizet, hiszen a bajbajutottakat megfőzték volna, így a Szél ismét a tó fölé nyargalt, s ekképp szólította:
– Óóóóó te tó! Arra kértünk, engedd szabadon elrabolt barátainkat, s mi készek voltunk megbocsátani! Te, mérhetetlen önteltségedben ezt megtagadtad. Azt mondom, engedd szabadon őket, mert ha nem, kivájt medred széle elől az utolsó sziklát is elgördítem, s mosolyogva nézem, míg megmaradt gonoszságod utolsó cseppje is, az ásító völgyben ér véget! A halvánnyá lett vízoszlop köhögve, krákogva, csak ennyit suttogott:
– Azt, még meggondolom!
A szélnek, ismét nem kellett több! Sebesen, a kivájt partszakasz fölé sietett, s a megmaradt kősziklát a völgybe taszította. A gonosz tó megcsappant vize, kis ideig még kapaszkodott medrének csúszós köveibe, ám a szél, őt is elsodorta. A Nap, megtalált kedves felhőjét könnyek között üdvözölte. A Hold, csillagának sáros arcát, tenyerében hozott harmatvízzel mosta le, míg a szél, szomorkodó fuvallatát a tó medréből, ölben vitte ki. A föveny elrabolt növényeit, hangos szókkal köszöntötték a parton sírdogáló rokonaik, míg a délceg fenyők, a tómeder fölé hajolva, a szabadság dallamát zengték. Estére Hold, a meder fölé szólított minden ráérő esőfelhőt, s a frissen aláhulló zápor a mederből, a gonoszság legapróbb nyomát is kitakarította. A Nap, a hegyek segítségét kérte, s a tisztán csillogó tómedret, a mindig rohanó hegyi patakok vizével töltötte meg.
A mosolygó hegy fennsíkján, egy kristálytiszta vízű tó kacsintgat az égre. Fenyőkkel körülvett felszínét a szél énekelve járja, s a világ minden lakóját a víztükör, ajándékkal várja.
