Napokig tartó egyezkedések, viták, kölcsönös alkudozások után végérvényesen, és visszavonhatatlanul írtam alá a házasság felbontásával kapcsolatos megállapodást. A bűnös város buzgó tülekedésének fülszaggató ricsaját játszi könnyedséggel nyomta el tollam papírszántó tánca. Minden egyes aláírásommal felszakadni éreztem szívem egy-egy húsbavágó kötelét. Annak dacára, hogy mindezen eljárást feleségem indította el, belőle ezúttal őszintének tűnő könnyeket, míg belőlem bizakodó jókedvet, s felszabadultságot váltott ki, e nem mindennapi alkalom. Az öreg, kiszolgált épület szinte mágnesként vonzotta magához meggyengült házasságom keserédes éveinek gondolatát. Míg szívem a múlt itt-ott megcsillanó emlékének szilánkjai közt szemezgetett, szemem a lesötétített ablakok résein bebujkáló fénynyalábok pajkos játékát figyelte.
‒ Hát ennyi volt!
Visszanézve hallani véltem, ahogy hosszú évek súlyos talpai alatt meghajlott lépcsők halkan dalolnak búcsúéneket. Valahonnan alig hallhatón felsírt egy kisgyerek. Panaszos hangját lázasan kapta fel az arra járó csendes őszi szél, hogy magasba szökve alamizsnaként szórja szét a környék beteg fái közt. Kezem a hideg találkozástól félve talán gyáván kúszott a szabadság kapujának megtermett kilincsére. A hazafelé vezető út makacs némaságba öltözött. A ház, melyet eddig otthonomnak éreztem, gúnyos mosollyal magasodott fölém. Bár születését nagymértékben álmaimnak köszönhette, amúgy napfény járta szegleteit most ellenséges árnyék lepte be. Kihűlt szobám szótlan szőnyegén egy utolsó, mindent megszépítő sóhajjal csukom be az élet nagykönyvét.
– Lezárult a múlt, s egy történet ezzel örökre véget ért.
