Leírt gondolataim

A Tanár

Elsőszülött fiúgyermekeként klinikai halállal születtem, s kissé bánatosra sikeredett gyermekkorom többnyire betegeskedéssel telt. Enni alig tudtam, a velem korú fiúk szúnyognak csúfoltak, s ha tehették megvertek. Az általános iskola első osztályában minden olyat elszenvedtem, amit a nagyobb srácok kitaláltak. Egyik alkalommal egész délelőttöm kínok közt telt, mert az idősebbek nem engedtek a WC közelébe. Amikor bepisiltem, hangos gúnyolódásuknak köszönhető egy egész iskola nevetett rajtam. Sosem felejtem azokat a fájó, bánatos gondolatokat, melyek nyomán sírva gyalogoltam hazafelé. Összeszorított fogakkal néztem az égre, elfolytott zokogás mellett faggattam az Istent, de válasz nem érkezett!

Igen szegényes, hidegnek mutatkozó őszünk unalmas estéjén jókora lavórban fürödtem, amikor anyám a karomon, s a vállaimon látható kék foltok felől kérdezett! Halkan, kissé ijedten motyogtam el, hogy az egyik tanár gyakorta sérteget az osztály előtt. E mondatokat hallva, apám közelebb lépett.

– És az a tanár bántott?

Lehajtott fejjel, félszegen válaszoltam:

– Igen.

Ahogy felemeltem a fejem az arcát kémleltem, de feszült figyelmen kívül haragnak nyomát sem láttam.

– És miért? – Hangzott el az újabb kérdés!

– Mert sosem bírom ki, hogy ne válaszoljak a goromba kérdéseire! Olyankor kihív az osztály elé, a nyakamat, és a karomat szorongatja.

Anyám apró, óvatos mozdulatokkal kezdte vizsgálgatni tarkóm, s a lilába fordult foltok láttán ismét megdöbbent. Apám kis ideig kérdőn nézte anyám könnyes szemeit, aztán cigarettát vett elő, és kilépett az ajtón. Másnap jókora vadgesztenyét rugdosva mentem iskolába. Az épület közelében, az utca sarkán léptem fel a járdára, ahol éppen a tanár úr haladt el előttem. Amint meglátott fintorogni kezdett, s úgy tett, mintha észre sem vett volna. Köszönésemért cserébe életképtelen, nyámnyila, koszos cigánygyereknek nevezett, s mikor az iskola kapujába értünk, durván félre lökött. Igen nehéz táskámmal a hátamon, hatalmasat estem. A piszokból feltápászkodva kérdőn pislogtam rá, amikor elkapta a karomat, és nekitolt a kerítésnek.

– Mit képzelsz magadról te kis szemét? Nekem jössz és még neked áll feljebb?

Táskáját a lába mellé tette le, s mikor ütésre emelte karját, becsuktam a szemem. A hirtelen érkező csattanást követve, csodálkozva néztem körbe. Az elém táruló képet nem akartam elhinni! Apám előzékenyen, de a tanár fülét fogva segítette fel őt, majd megkérdezte:

– Mondja tanár úr! Miért bántja azt a csóró gyereket?

A tanár meggörbülve – mint egy kifli –, testével próbálta követni saját fülét.

– Én bántom? Nem látja mi történt? Nem elég, hogy szándékosan nekem jött, de még meg is ütött!

– Valóban? És miért hazudik? Alig néhány lépéssel lemaradva a gyerek mögött jöttem. Mindent láttam, mindent hallottam! Magát csak a fiam kék-zöld foltjai miatt kerestem, ám ezek után az igazgatóhoz is bemegyek!

A tanár remegő kézzel emelte fel táskáját, s közben sértődötten szipogott. Apám még kétszer kérdezett a foltokat illetően, de a bátor ember csak nyafogni tudott.

Aznap közszájon forogtak a történtek! Az iskolában többé nem gúnyolt, nem bántott senki sem! A tanárról kiderült, hogy minden más iskolából gyermekbántalmazás miatt kellett távoznia, így azonnal elbocsátották. Apám egy alkalommal hozzám hajolt, s mondandója örökre belém égett:

– Itt az ideje fiam, hogy tegyél valamit magadért! Az élet senkinek sem könnyű, s nem ad ingyen semmit sem! Ritka az olyan alkalom, amikor mások szándékoznak megvédeni téged!

Nem sokkal az eset után kórházba kerültem, s egy sikeres műtétnek köszönhető ismét fejlődni, gyarapodni kezdtem. A következő évek megadták a lehetőséget, s én éltem vele. Iskolai tanulmányaim az életre, a küzdősport fegyelemre neveltek, hogy szeretteimet, ahogy engem se kelljen többé másnak megvédenie!

Még szintén kedvelheted...