A hűvös reggeli szél ellenére a piac szinte teljesen megtelt. Párom néhány méterrel arrébb buzgón alkudozott egy tömeggyilkos kinézetű eladóval, míg a környéket belengte a közeli bódéból szökött sülthal illata. Az ínycsiklandó falatokkal szorgoskodó kövér úr előtt alig néhányan várakoztak, így gondoltam egy nagyot, és a sor végére álltam. Andi kósza pillantását kihasználva magasra emeltem az egyik óriáskígyó nagyságú halat, s rámutatva az asztal mellett megüresedett helyre, a durva lécekből összeeszkábált asztalra tettem. Épp egy papírzsebkendő után nyúltam, amikor hátam mögül valaki simogatni kezdte a vállam. Számban egy jókora kenyérrel, kezemben a másik hallal fordultam meg, s párom kedves arcában reménykedve, a döbbenettől morogva mentem le hídba. Előttem egy fejjel magasabb, vörös hajú, irtó rusnya pasi állt, aki ebben a pillanatban akkorát ordított, hogy a huzat majd levitte a hajamat!
‒ Tűz van!
Szemem lágyan kijött, mint a csiga-bigáé, szám tátva maradt, s mint egy megzavarodott szélmalom forogtam össze-vissza, amikor a féleszű röhögni kezdett. Kedveskedő kezét lefejtve magamról, egy mérhetetlen saller gondolata kezdte befészkelni magát az agyamba, amikor a kétlábú karikatúra égnek emelte fejét, s bugyborékolva ismét visítani kezdett.
‒ Tűz van! – kiáltotta most már kicsit mérsékeltebben.
‒ Tűz van – mert itt vagyok!
Ahogy körbesasoltam azonnal láthatóvá vált, hogy a piacon megállt az élet! Nem volt olyan nő, férfi vagy gyerek, aki ne ezt a lábon járó állatkertet nézte volna! A kutyaképű eközben vidáman bámult a képembe. Lányos zavaromban arról is megfeledkeztem, amit a kezemben tartottam. Az aligátor méretű hal megismerkedve a hirtelen jött szabadság gondolatával, laza mozdulattal csusszant ki olajtól ázott papírjából, s az alattunk szétterülő sárba pottyant. Amíg holtra váltan figyeltem a dagonyába zuhant hekket, gondoltam megvárom, míg ez a tornából örökre felmentett Jeti befejezi a röhögést, és úgy vágom állon, hogy egy hétig mindenhová becsönget, amikor párom megérkezett! A bohóc, felhagyva a vérfagyasztó vigyorgással, hirtelen nyakamba ugrott, amitől ismét felerősödött bennem egy jókora tasli gondolata. Kissé hátrébb lépve beélesítettem a maradék halat, melyet újabb próbálkozása esetén a szeme közé illeszthetek, amikor váratlanul megszólalt.
‒ Drága testvérem! – mikor engedtek ki?
A kérdés elhangzását követve párom valószínűleg rosszul kiszámolva az asztal, és a szája közti távolságot egy szelet péklapát vastagságú kenyeret emelt a levegőbe, és a kutya tudja miért, úgy maradt. Mivel nem volt kedvem magyarázkodásba kezdeni, belementem a vörös ördög ütődött játékába.
‒ Már régebben! – szaladt ki a számon.
Szavaim igyekeztek elkerülni barátnőm tekintetét, s közben némi erőltetett mosolyt próbáltam bágyadt ábrázatomra varázsolni.
‒ A többiekkel mi van? – hangzott el az újabb kérdés.
‒ Kire gondolsz?
‒ A bátyádra! – vágta rá legnagyobb természetességgel.
Pirinyó agyamon átfutott, hogy hatan voltunk testvérek, s a legidősebb éppen én vagyok, ám a bugyuta játék kezdett egyre inkább tetszeni, hát folytattam.
‒ Hja! Nemrég megnősült.
A kicsit sem szép előember szeme összeszűkült, tapírra hajazó hatalmas orra, melyet három mókus egy hét alatt nem szedett volna tele dióval remegni kezdett, s mint egy hurokba szorult nyúl, hosszasan visított:
‒ Mi? De hát ő meleg volt!
Ebben a pillanatban drága barátnőm vajúdó hangot hallatott, majd az eddig arcába gyömöszölt hal, kenyér, és kóla, hatalmas köhintést követve napvilágra törtek. Néhány repülni tanuló falat a tűzhajú karján, az arcomon, s a kabátomon találták meg kedvenc helyüket, s a bágyadt, délelőtti fényben némán elpihentek. A kutyaképű a meglepődés szikrája nélkül pöckölte le az odaköltözött hekk alkatrészeit, majd kissé értetlenül barátnőmre mutatott. Megtokásodott, hörcsögre hajazó pofikámra kaján mosoly ült, hogy az el sem hangzott kérdésre séróból toljam a választ:
‒ Ő Karola, a feleségem!
Szegény Andrea! Ha tudta volna, hogy minek lesz kitéve, valószínűleg a bolygó másik felére költözik, ám ez alkalommal nem volt szerencséje! A tőrdöfésnek is beillő mondat nyomán komisz egyhangúsággal zuhant ki kezéből a kólás üveg, hogy hideg tartalma magasba szökve, összefröcskölhessen a környéken szinte mindent. Az asztal körül csemegéző férfiak öten, hatfelé ugrottak. Párom mögött egy fehér szakállú pasi egy kézzel, ügyeskedve állt fel, mert a másikban félig kiürült söröskorsóját szorongatta, s közben elmélyülten böfögött. A szakállára vándorolt sörhab láttán egy alkoholista télapó képe ugrott be, amitől elkapott a röhögés. Andit készségesen segítette fel a tűzhajú, ám ahogy szegény lábra állt, a félnótás elérkezettnek látta az időt, és bemutatkozott!
‒ Sunyi vagyok, csókolom! A férjével együtt ültem!
Ez a mondat mindent vitt! A szabadnapos télapó sörét készséggel fizettem volna ki, de mire tárcámat előhalásztam, híre-hamva sem volt! Andi földöntúli dühében háromszor is megpróbált kérdezni, de mert habogását ő maga sem értette, sokáig inkább csak szitkozódva dünnyögött. Hazafelé az egyik metróállomáshoz érve kiszállt, s én az óta sem láttam. A tűzhajúval – ahogy az eset előtt –, úgy az után sem találkoztam! Börtönben nem ültem, Karola nevű feleségem sem volt még, s ha a történet nem is teljesen így történt, a mosolyba mártott percekért mindenképp megérte!
