Alig néhány napja egy utcai kifőzde hosszú sorának végére álltam. Az előttem parádézó, hangos plázacicák vonaglása, furcsa, sokszor érthetetlen szavaik, neveletlen lökdösődésük még nem-igen zavart volna, míg az előttem szivárványszínűre mázolt hajú tünemény, ortopéd cipőbe bujtatott patájával a lábamra nem lépett. Benőtt körmöm egy hurokba szorult nyúl hangján visított, s én a pult üvegére támaszkodva úgy rántottam fel meggyötört lábam, hogy a térdem kis híján kiverte a fogamat. Miután megszámláltam néhány fölöttem keringő csillagot, hasba rúgott gólya módjára ágaskodtam fel, hogy a festékbe fulladt hajú huszonéves csodabogár kedvességét megköszönjem. Amint egy velős megjegyzés összeállt bennem, a szemüveges, kétlábú halcsali emberi nyelven kezdett makogni.
– Egy Gyrost kérek, hús nélkül!- recsegte a pult mögött álló férfinak csámcsogva.
A mélyfekete hajú férfi lassan letette a kezében tartott masinát, s a nyitott szájjal kérődző fruskára nézett.
– Mi van?
Az utcáig kígyózó sorban hirtelen megfagyott a levegő.
– Nézed kisasszony! Én nem szól, mikor te nem köszön, és jön be. Én nem szól, mikor te ketten nagyon hangos sok-sok beszéd, hogy te minden megfog, hogy egész bolt csak te, meg te van,-mutatott a mellette megdöbbenve álló, piros hajú tyúkra.
A hosszú sorban ácsorgó vendégek morgolódva hallgatták a felháborodott férfit.
– Tudod te mit, kisasszony? Te megy boltba, kap zacskó tej, zacskó nélkül! Viszont látás! Az ajtó felé intve elrendezettnek vélte az ügyet, s hozzám fordult.
–Te mit kér?
Mielőtt szivárványpóni ismét megszólalt volna, gyorsan elmondtam mit szeretnék! A két megsemmisült fiatal boszorka a lépcsőn álldogált, amikor az utcára léptem. A szemüveges a kezemben tartott szatyorra nézett, majd hangosan méltatlankodni kezdett.
– Bakker! Látod ezt? Ő kapott! Akkor mi miért nem?
Butaságát hallva görcsbe rándult a hajam.
– Mert nem tudtok viselkedni!- vágtam oda kíméletlenül.
Kezükhöz nőtt telefonjaikkal lázas magyarázkodásba kezdtek, míg én sietve tovább álltam. A sült krumpli viháncoló darabjait ide-oda tologatva, újra magam előtt láttam a két agyontanult színes egyéniséget. A szemüveges krokodilcsalit szivárványszín hajával, zöldre festett száját, ahogy csámcsogva nyomkodja a péklapát nagyságú telefont, mellette kókadt, élénk piros hajú barátnőjét, aki földig érő körmeivel az ég felé mutogat, s közben a táncot lejtő szivárványpónit újra és újra, az üvegpultnak nyomja.
Tudom, változik a világ, na de ennyire?
