Adorján Gyula

Szerző: adorjan 1 / 3 oldal

Az irigy cickány története

Sok-sok évvel ez előtt, egy apró falucska állomásának félreeső, rozsdás sínpárjára egy kiöregedett, beteg tehervagon érkezett. Külselyéről messzire menekült a festék, kerekei nyikorogva zötykölődtek a síneken, s mikor a távolodó mozdony búcsúfellegeket pöfékelt az égnek, lecsukta fáradt szemeit, és szunyókálni kezdett. Padlózatának megkopott deszkáin, számos repedés díszelgett, s az öreg kocsi minden apró szegletében vidáman mosolygott sok-sok szétszóródott gabonaszem. Az egyik kiszélesedett résen egy lesoványodott, éhes cickány küzdötte be magát, a bőséges lakoma reményében. A szétszóródott búza, kukorica, árpakupacok sokáig szolgáltak eleségül, s ahogy az idő telt, a cickány hízni kezdett.

Néhány hónap elteltével, egy behavazott téli reggelen, a tehervagon egyetlen ablakrésének peremére éhes galamb ült. Kis ideig, bágyadtan figyelte a fehér ruhába öltözött környéket, majd ahogy a tollait legyezgető fuvallat elpihent, a vagonból érkező furcsa zajra lett figyelmes. A jókora, lemezből készült guruló bódé ablakából megdöbbenve nézte, ahogy a kövér cickány ide-oda cipeli a rengeteg magot. Miután a hosszú szárnyalás fáradalmait kipihente, a kövér cickányt köszöntötte:

– Üdvözöllek cickány koma! A környék erdőit, mezőit behavazta a tél, s én éhezem. Ha nem zavarna, csipegetnék egy kicsit, aztán tovább szállnék innen!

A cickány, hatalmasra nőtt hasát simogatta, s ekképpen válaszolt!

– Még mit nem akarnál te rusnya galamb? Talán te találtál rá erre a helyre? Én szedegettem, hordtam, gyűjtögettem össze! Én raktam kupacokba, óvtam és vigyáztam mindazt, amit itt látsz! Ez itt mind az enyém! Repülj innen, s hagyj nekem békét!

Az éhes galambot elszomorította az irigy cickány válasza. Kis ideig nézte a kupacokba hordott gabonaszemeket s arra gondolt, hány élelmet kereső társa lakhatna jól abból, ami itt háborítatlanul pihen. Éhesen, szomorú szívvel kapott szárnyra, s mikor a hótakaróval fedett mező fölé repült, érdekes ötlete támadt. A nagyerdő közvetlen közelében, összefagyott lábakkal kapirgált számos éhező társa. Kis ideig burukkolva, hajladozva magyarázott nekik, s ahogy elérkezettnek látta az időt, felröppent. A többi galamb, azonnal követte. Az aprócska falu állomásának rozsdás síein, nyikorogva bóbiskolt a kiöregedett tehervagon. Megkopott, mindenfelé horpadt oldalának ablakrése hívogatón intett, s az éhes galamb nem tétovázott. Amint berepült, társai követték őt, s a vagon egy szempillantás alatt telt meg az éhes madarak seregével. Az irigy cickány, fenyegetőn szaladgált ide-oda! Két lábra állva kiáltozott, ijesztgette, űzte, hajtotta a hívatlanul érkezőket, de elriasztani sehogyan sem tudta őket. Végül csalódottan, lehajtott fejjel ballagott a vagon távolabbi sarkába. A galambok, amint megtöltötték begyüket, egyenként köszönték meg, a jóízű ebédet.

Hosszú hónapok teltek el, s az emberek a környék vadjainak a faluszélen, s az erdőben helyeztek ki etetőket. A rozsdás síneken szunnyadó tehervagonban is, könnyen telt az élet. A cickány, ahogy annak előtte, újra kupacokba gyűjtögette a megmaradt szemeket, s közben a galambokat szidta. Búzát búzára, árpát árpára hordott, s mikor a kukoricára került a sor, az ablakrés peremére röppent galamb őt is köszöntötte.

– Üdvözöllek cickány koma! Mit gondolsz? Az általad oly szépen összehordott magokból nekem is jutna egy kevéske?

– Hord el magad innen, te éhenkórász!

Vágta rá dühösen a cickány. Vagy talán az a terved, hogy ismét semmirekellő barátaiddal együtt fosszátok ki éléskamrámat?

A galamb, értetlenül nézett!

– A te éléskamrádat? Az emberek által itt felejtett gabonából, talán évekig boldogan élhetne sok környékbeli állat. Szép dolog, hogy összehordtad, kupacokba gyűjtötted a szétszóródott szemeket, ám erre senki nem kért téged! A cickány ahelyett, hogy elgondolkodott volna a hallottakon, felkapott egy közelben heverő acélkampót, s fenyegetőn hadonászva a vendég felé lépett. A galamb, már éppen nekirugaszkododott volna a repülésnek, amikor a vagon sötétebbik része felől, egy hangtalanul közeledő kígyót vett észre. Pici szíve épp, hogy meg nem állt! A kígyónak eleinte a galambra fájt a foga, ám ahogy a nehezen mozgó kövér cickányt megpillantotta, a könnyű ebédben reménykedve irányt változtatott. A galamb, többször is figyelmeztetőn kiáltott, de a feldühödött cickány nem hallotta meg, s egyre csak lengette a kampót.

A galamb kiröppent, a cickány odacsapott, a kígyó pedig ijedtében felágoskodott, s kérdőn nézett körbe-körbe. A cickány, amint észrevette a kígyót, önmagát is meghazudtoló gyorsasággal menekült abba a résbe, melyen keresztül valamikor bejutott. A rés azonban, az eltelt idő alatt mintha csúnyán összement volna. A kövér cickány, hiába próbálta magát beletuszkolni a deszka repedésébe, az jottányit sem változott. A kígyó, sem várt tovább! Látva a cickány vajúdását, ismét kúszni kezdett. Az öreg tehervagon egyetlen ablakrésében, egyszer csak megjelent a galamb. Kis ideig ijedten nézte a kövér cickány felé közeledő kígyót, s félelmében szólni sem tudott. A pocok reszketett, a kígyó közeledett, a galamb pedig mérlegelve a veszélyt, hirtelen szárnyra kapott. Ami történt, arra talán örökké emlékezni fog a rozsdás síneken szunnyadó, öreg tehervagon. A kígyó, hogy prédáját utoljára még jól megijessze, a félelemtől behunyt szemű cickány előtt ismét felágaskodott.

A kövér, irigy cickány fejében egy pillanat alatt pörgött le az élet. A kígyó, önteltségében habozott picit, s ez éppen elég volt ahhoz, hogy a galamb villámgyors mozdulattal kapja fel a bajbajutott cickányt. Erőlködve, minden erejét kihasználva verdesett, s a kocsonyaként reszkető cickányt, az ablakrés peremére tette le! A kígyó előre lendülve, egészében kapta volna be a deszka résében rekedt falatot, de hatalmasra nyitott szájával, csak a levegőt érte. Értetlenül, meglepődve vizsgálta maga előtt a rést, de a cickányt, sehol sem találta. Az a nap, bevonult a kis falu vadon élő állatainak történelmébe. A cickány, még sokáig nem merte kinyitni a szemét! A kígyó csalódottan, éhesen hagyta el az öreg, rozsdás síneken szunnyadó vagont, s a cickány hálájának jeléül a falu galambjainak, minden szem magot odaajándékozott.

Úgy mondják:

A cickány attól fogva éjt nappallá téve mesélt, s hogy tanulságos történetét a világ minden állata ismerje, vándorbatyut vett a vállára, s azzal a Föld összes zeg-zugát bejárta.

Ajándék

Fene tudja miért, de bizonyos szagokat illetően, valahogy mindig utálós voltam. Miért csak bizonyos? Mert amíg mások a pálpusztai sajt szagától gyalog gyorsulják le a vonatot, addig én azt, már gyerekkoromban is kettesével ettem. Néhány napja egy akkumulátor vásárlása végett, vidékre autóztam. Öreg járgányom vidáman falta a kilómétereket, s hogy a gyári új cuccot jóval ár alatt sikerült megszereznem, annak énekelve adtam hangot.

A telefonon egyeztetett címhez érve büszkén szálltam ki a kocsiból, ám a csengő nyomógombja felé nyúlva egy hatalmas, kutyaszerű képződmény vetődött a kerítésnek! Kedvenc karomat úgy rántottam vissza, hogy félő volt, ilyen gyorsulástól meggyullad kabátom ujja, amikor az alvilági jószág egy tengerjáró hajó kürtjét lealázva, ugatni kezdett!

Nem vagyok az a berezelős fajta, de ahogy a négylábú erőmű engem nézett, bizony inkább visszaültem. Kisvártatva, egy harminc kilós néni botorkált a kapuhoz. Kedvesen, mosolyogva köszöntött, s mert kérésemre a vadkan tekintetű kutyantoszauruszt a sufniba zárta, mosolyogva sétáltam be. A színes kövekkel kirakott járdán, apró tánclépések közepette kerülgettem a bikafejű által elhagyott ajándékcsomagokat, s a fejmagasságban szállongó ürülékszag, kis híján menetet vágott az orromba.

Mivel a szörnyeteg érkezésem óta háromszor is megpróbálta kiszakítani a roskatag fészer összeeszkábált ajtaját, az üzlet villámgyorsan zajlott le. A pénzt, fénysebességgel toltam a hölgy kezébe, majd egy utolsó kezit csókolom következett. Kifelé menet, ölemben a dög nehéz akksival hol a járdán, hol a fűben próbáltam egyensúlyozni, s néhány pukedlit követve vidáman tessékeltem a portékát, autóm csomagtartójába.

Hazafelé, piszok gyorsan telt az idő! Az öreg szántóföldek mellett, a kocsiba szűrődő ázott föld szaga sem bírta felülmúlni a sátán kutyája által szertehagyott kupacok, orromba költözött bűzét, így nyitott ablak mellett autóztam. Otthon, vidáman tettem töltőre az akksit, majd a lakásba siettem. Az esti fürdés, egy egész palack dezodor, fél ridikül hintőpor, és a párom parfümje sem volt elég ahhoz, hagy a még mindig magamon érzett kutyaguano szagát messzire űzzem. A zsibbadt tv műsor ágyamba szólított, s én boldog mosollyal hajtottam álomra fejem.

Mielőtt a fáradtság, ólomsúlyú bakancsával a homlokomra lépett volna, ismét orromban éreztem a szörnyeteg élőhelyének szagát! Dühösen húztam fejemre a takarót, s hajnalig már fel sem keltem. Reggel begyógyult szemekkel, egy életmentő kávéért osontam a konyhába, amikor rám köszönt a tegnapi ajándék durván megnőtt szaga! Az ájer, most még borzalmasabbnak hatott!

Bármerre mentem, bármit csináltam, mindenütt az elhagyott csomagok szagát éreztem, amitől szülési fájdalmak kerülgettek. Szerelmetes kávéscsészémet felemelve, ismét az ordassal párosodott dinoszaurusz bűze vándorolt az orromba, s ettől iszonyúan dühös lettem! Friss levegőért, a konyha nyitott ablakához léptem, amikor megbotlottam valamiben.

Kávémat a forró radiátorra löttyintve, az alatta kajánul vigyorgó cipőt néztem, amit előző este hanyag mozdulattal rúgtam le. A kissé ellaposodott csukától, egyszerűen féltem! Kellő óvatossággal emeltem fel, s mikor megfordítottam, visszataszító látvány és orrfacsaró bűz fogadott.

Nem szívesen részletezem, de ahogy én, úgy szegény cipőm is fuldokolt! Orromon egy önfeláldozó csipesszel, magam előtt messzire tartva a műtétre váró lábbelit azon gondolkodtam, hol találok olyan öngyilkos eszközt, amivel kirobbanthatom a redőkbe költözött, iszonyúan bűzlő kupacot.

Keresgélésem sajnos, nem vezetett eredményre. A fogpiszkáló eltört, a fültisztító elhajlott, s bár gyönyörű orrom a csipesz alatt már ciklámen színben tündökölt, mégsem vehettem le azt, mert úgy éreztem attól a szagtól, még a betonvas is lekonyul. Hát, ennyit a kutyantoszaurusz nem várt ajándékáról.

December ellenére szépen süt a nap. Halk zeneszó mellett, jó melegben autózhatok, csak egyetlen dolog zavar picit. Nem tudom, mi a péklapát okozza azt az áporodott, gyenge pézsmaillatot, ami elindulásom óta a gumiszőnyeg felől árad! Tudják mit? Mivel amúgy is nehezemre esik, ezen inkább nem is gondolkodom!

A kérelem

Állok az önkormányzat udvarán, kissé talán unottan bámulok ki a fejemből, amikor velem szemben egy idős hölgy, határozott mozdulattal tolja be a kapun, festék után rikoltozó öreg bicaját.

Köszönésemet válasz nélkül, inkább csak széles mosollyal fogadja, s hogy fiatalos lendületének mégis elejét vegyem, elé lépve érkezésének célja felől faggatom. A kótyagos kerék centikre a lábam előtt áll meg, én hörcsög hangon sikoltok picit, majd a hölgy távolba veszett tekintetét látva, valamiféle magyarázat után kutatok!

Arca jól ápolt, keze kisimult, kacagása mentén jól láthatók irigylésre méltón fehér fogai, ám apró rángatózásai sejtetik, a gépezettel valami gond van! Óriásra nőtt sóhaját a szomszéd templom tornya szemérmesen veri vissza. A bicaj csendben elpihen, a néni UFO-ként méri végig társamat, engem, hogy az égre nézve szórja szét a járda, s a kerék szerelméből született furcsán zengő szavakat.
‒ Azért jöttem, mert nekem nincs pénzem szájmaszkra! Adjon egyet az önkormányzat! ‒
Kollégám, sietve a válasszal közelebb lép, ám a hölgy e pillanatban hozzám fordul!
‒ Szeretnék ebédet is! ‒
Kissé furcsán megtisztelő bizalmában lubickolva már mondanám is mit, hogyan kellene tennie, amikor ismét megszólal!
‒ Én a Polgármesterhez jöttem! Kérni akarok tőle egy használt laptopot! ‒
Napon érlelt gyűszűnyi agyamról sikoltozva menekül a pompon, míg eltévelyedett tekintetemmel a kandi kamerát keresem! Kollégám nyitva felejtett szája épp egy partra vetett hal énekét mintázza, amikor a hölgy búcsú nélkül a bicikli nyergébe pattan!
‒ Tudják mit? Mondják meg neki, hogy nem szorulok rá! ‒
A kaput elhagyva épp úgy nyeli el őt a láthatár, ahogy hangja vész bele a Fő út délelőtti forgatagába.
Leesett állunk hatalmasat csattan a betonon, míg odakozmált kollégám meglepődve fogadja kézfogásra nyújtott jobbomat!
‒ Üdvözöllek csodaországban, szalad ki a számon, majd a történteken hatalmasat nevetek.
Az öreg udvar távolabbi szegletéből egy betonon viaskodó lapát sikolya száll. Körülöttünk tavaszt hirdetve röpködnek a verebek amikor kollégám, hirtelen jött téli álmából egyszer csak öntudatára ébred. Kis ideig még gondot okoz számára a megszólalás, majd ahogy ereit ismét átjárja a vér, elindul az épület bejáratának irányába! Néhány méter után megáll, s a válla fölött visszaszól.
Ha netán keresnek mondd meg, hogy nem vagyok! Nem értek hozzá ugyan, de én is kérek egy laptopot!

Mily furcsa is a világ! (2)

Előre bocsátom, senkiben sem szeretném egy érzelem nélküli robotember benyomását kelteni magamról, s e történet alapja talán még igaz is lehet, ám amint e számtalan sebből vérző cikket végigolvastam, szinte forrni kezdett a vérem! 

Varázspálca

A Tölgyes erdő öreg fáit huncut mosollyal köszöntötte a nem régiben érkezett csalafinta ősz. Gyermekes bolondozása nyomán gyakran alakultak ki apró széltölcsérek, melyek vidám táncaik közepette emelték magasba az avar haldokló leveleit. Az ágak közt játékosan bekukucskáló csintalan napsugarak, egyre kevésbé hevítették a környék bokrainak levelét, így az alattuk megbúvó bogárvilág zúgva lejthette szerelmi táncát.

Mily érdekes a világ!

A Lakóhelyem egyik méltán rossz hírű üzlete a napokban, ismét mosolyt csalt a számra! Ez a nagyra nőtt trafik a másodperc tört része alatt ütötte ki bennem a már eddig is agyonpatkolt biztosítékot! Az utóbbi időben köztudottá lett ugyanis, hogy a “jó” magyar ember szeretet helyett, rezzenéstelen arccal próbál még több bosszúságot, és idegeskedést okozni környezetének!

Magyar csoda

Hosszúra nyúlt éjszakai műszakomat követve reggel, szinte szó szerint elájultam. Olyan mélyen aludtam, hogy dél környékén, csak sokadszorra felhangzó dörömbölés tudott felébreszteni, melynek hallatára úgy ugrottam ki az ágyból, hogy azt sem tudtam merre vagyok arccal!

Mondd mi lesz?

Mi lesz ha holnap ébred az ország?
Mi lesz ha végre tisztul az ég?
Mi lesz ha egyszer csak elszáll a vakság,
s lerázza igáját végre a nép?
Sok helyütt sokan, még félik a holnapot!
Ezreket bódít a fájdalmas lét,
de eljövend lassan az igazság hajnala,
s a jó Magyar lerázza rút kötelét!
Nem alszik egy se, kit elnyomtak eddig!
Hidd el csak pihen, s várja a szót,
hogy egységbe kovácsolt tömegben zengje,
nem tűri tovább a sok naplopót!

Kórházi rekviem!

A rugózás nélküli mentőautó, szinte feltartóztathatatlanul fúrta be magát a nagyváros hangos tülekedésébe! A mentőorvos mosolyba mártott kérdései messzire csalták infarktus gyanújával küszködő szívem ritmustalan dobbanásit, míg levegőért kapkodó tüdőm, egyre fáradtabban zakatolt! A kórházban aztán helyére került minden! Ott, még a lázasan igyekvő orvosok, a mindig, mindenhol nagyot köszönő medikák, s valahogy még a takarításért felelős kollégák is, verhetetlenek! A monitor, mely kedves színeivel testem minden apró rezdülését figyelni volt hivatott, az ágy széléről csendesen pislogott! Még az ágyam is hihetetlennek tűnt! Fájdalmam tompult, agyamban gyökeret vert egy jóleső gondolat: „Itt hozzáértő, jó kezekben vagyok!” 

Kórházat épít a Magyar Vietnamban

Reggel fél hat! Álmosan szállok ki az autóból, s mi tagadás, fázom is picit! A szakorvosi rendelőintézet előtt hosszú sort látok. Mi a dágvány? Ezek nem tudnak aludni? Köszönök, beállok a sorba ám azon, hogy nem köszön vissza senki, meg sem lepődöm! 

1 / 3 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén