Ikarus 620-as.
Az öreg járgány képét látva, valahogy ismét melegség önti el a szívemet. Hej, azok boldog régi szép idők! A megállóban anyám kezét fogva gyermeki izgalommal vártam, mikor e földre szállt csoda egyszer csak elénk gördült!
Szigorú homloka, négy messzire látó szeme, s két picurka füle volt! Ablakai kicsik, befelé dönthetők, s emiatt nyáron műbőrrel bevont ülései, szinte forralták a benti levegőt. Télen az utasok keze ráfagyott a kapaszkodóra, de az egészet valahogy mégis, a szeretet érzése lengte be! Anyám bólintása nyomán a sofőr mögötti első üléssorra térdeltem, s ámulattal lestem a nagy fekete kormányt tekergető félisten mozdulatait. Kis idő elteltével mozgásba lendült minden.
Eső áztatta szélvédők pajkosan ide-oda táncoló ablaktörlője közt csodáltam, amint lustán alánk fut a széles nagyvilág. Hangosan zsörtölődő motorja gyengéden álomba ringatott, s a vezetőülést elfoglalva úgy éreztem, én vagyok a legnagyobb! Már nem álmodom! A megállóban állok, ahol mindenki által jól látható, ultramodern táblán futó betűk ragadják magukhoz figyelmemet! Elmondják mit tehetek, hol vagyok, s hogy merre menjek. Mindet elolvasni sincs időm, amikor hirtelen elém kanyarodik a világ számos technikai csodájának egyike.
A színpompás tekintetű, kecsesen vonagló, gyönyörű szerkezet nem köszön, csak mostohán rám rivall! Ajtóit nem nyitja ki, hiszen a felszállást csak elől engedi, s még azt is feltételekkel. Bensőjét jóllehet egy űrhajótól kölcsönözte, ám kicsiny, igen kemény ülésében mégsem érzem jól magam. Menet közben egyre inkább kifelé vágyom! Annak ellenére, hogy hevesen szónokol, időnként földöntúli hangot hallat, s fékezéskor hatalmasat reccsen.
Utam végeztével hálát mormolok, hogy végre, a máskor oly sokat szidott piszkos utca aszfaltjára léphetek. Elnézem, amint a sok csodát ígérő méregdrága szerkezet bűzös felleget büfög, majd büszkén tovalibben. Talán a kor csalhatatlan jele nem tudom, de egyre gyakrabban suttogom, amit gyermekként öregjeinktől oly gyakran halottam: „Hej, azok a boldog, régi, szép idők”!
