Verseim, novelláim

Adorján Gyula

A kérelem

Állok az önkormányzat udvarán, kissé talán unottan bámulok ki a fejemből, amikor velem szemben egy idős hölgy, határozott mozdulattal tolja be a kapun, festék után rikoltozó öreg bicaját.

Köszönésemet válasz nélkül, inkább csak széles mosollyal fogadja, s hogy fiatalos lendületének mégis elejét vegyem, elé lépve érkezésének célja felől faggatom. A kótyagos kerék centikre a lábam előtt áll meg, én hörcsög hangon sikoltok picit, majd a hölgy távolba veszett tekintetét látva, valamiféle magyarázat után kutatok!

Arca jól ápolt, keze kisimult, kacagása mentén jól láthatók irigylésre méltón fehér fogai, ám apró rángatózásai sejtetik, a gépezettel valami gond van! Óriásra nőtt sóhaját a szomszéd templom tornya szemérmesen veri vissza. A bicaj csendben elpihen, a néni UFO-ként méri végig társamat, engem, hogy az égre nézve szórja szét a járda, s a kerék szerelméből született furcsán zengő szavakat.
‒ Azért jöttem, mert nekem nincs pénzem szájmaszkra! Adjon egyet az önkormányzat! ‒
Kollégám, sietve a válasszal közelebb lép, ám a hölgy e pillanatban hozzám fordul!
‒ Szeretnék ebédet is! ‒
Kissé furcsán megtisztelő bizalmában lubickolva már mondanám is mit, hogyan kellene tennie, amikor ismét megszólal!
‒ Én a Polgármesterhez jöttem! Kérni akarok tőle egy használt laptopot! ‒
Napon érlelt gyűszűnyi agyamról sikoltozva menekül a pompon, míg eltévelyedett tekintetemmel a kandi kamerát keresem! Kollégám nyitva felejtett szája épp egy partra vetett hal énekét mintázza, amikor a hölgy búcsú nélkül a bicikli nyergébe pattan!
‒ Tudják mit? Mondják meg neki, hogy nem szorulok rá! ‒
A kaput elhagyva épp úgy nyeli el őt a láthatár, ahogy hangja vész bele a Fő út délelőtti forgatagába.
Leesett állunk hatalmasat csattan a betonon, míg odakozmált kollégám meglepődve fogadja kézfogásra nyújtott jobbomat!
‒ Üdvözöllek csodaországban, szalad ki a számon, majd a történteken hatalmasat nevetek.
Az öreg udvar távolabbi szegletéből egy betonon viaskodó lapát sikolya száll. Körülöttünk tavaszt hirdetve röpködnek a verebek amikor kollégám, hirtelen jött téli álmából egyszer csak öntudatára ébred. Kis ideig még gondot okoz számára a megszólalás, majd ahogy ereit ismét átjárja a vér, elindul az épület bejáratának irányába! Néhány méter után megáll, s a válla fölött visszaszól.
Ha netán keresnek mondd meg, hogy nem vagyok! Nem értek hozzá ugyan, de én is kérek egy laptopot!

Mily furcsa is a világ! (2)

Előre bocsátom, senkiben sem szeretném egy érzelem nélküli robotember benyomását kelteni magamról, s e történet alapja talán még igaz is lehet, ám amint e számtalan sebből vérző cikket végigolvastam, szinte forrni kezdett a vérem! 

Megnézem >

Varázspálca

A Tölgyes erdő öreg fáit huncut mosollyal köszöntötte a nem régiben érkezett csalafinta ősz. Gyermekes bolondozása nyomán gyakran alakultak ki apró széltölcsérek, melyek vidám táncaik közepette emelték magasba az avar haldokló leveleit. Az ágak közt játékosan bekukucskáló csintalan napsugarak, egyre kevésbé hevítették a környék bokrainak levelét, így az alattuk megbúvó bogárvilág zúgva lejthette szerelmi táncát.

Megnézem >

Mily érdekes a világ!

A Lakóhelyem egyik méltán rossz hírű üzlete a napokban, ismét mosolyt csalt a számra! Ez a nagyra nőtt trafik a másodperc tört része alatt ütötte ki bennem a már eddig is agyonpatkolt biztosítékot! Az utóbbi időben köztudottá lett ugyanis, hogy a “jó” magyar ember szeretet helyett, rezzenéstelen arccal próbál még több bosszúságot, és idegeskedést okozni környezetének!

Megnézem >

Magyar csoda

Hosszúra nyúlt éjszakai műszakomat követve reggel, szinte szó szerint elájultam. Olyan mélyen aludtam, hogy dél környékén, csak sokadszorra felhangzó dörömbölés tudott felébreszteni, melynek hallatára úgy ugrottam ki az ágyból, hogy azt sem tudtam merre vagyok arccal!

Megnézem >

Mondd mi lesz?

Mi lesz ha holnap ébred az ország?
Mi lesz ha végre tisztul az ég?
Mi lesz ha egyszer csak elszáll a vakság,
s lerázza igáját végre a nép?
Sok helyütt sokan, még félik a holnapot!
Ezreket bódít a fájdalmas lét,
de eljövend lassan az igazság hajnala,
s a jó Magyar lerázza rút kötelét!
Nem alszik egy se, kit elnyomtak eddig!
Hidd el csak pihen, s várja a szót,
hogy egységbe kovácsolt tömegben zengje,
nem tűri tovább a sok naplopót!

Kórházi rekviem!

A rugózás nélküli mentőautó, szinte feltartóztathatatlanul fúrta be magát a nagyváros hangos tülekedésébe! A mentőorvos mosolyba mártott kérdései messzire csalták infarktus gyanújával küszködő szívem ritmustalan dobbanásit, míg levegőért kapkodó tüdőm, egyre fáradtabban zakatolt! A kórházban aztán helyére került minden! Ott, még a lázasan igyekvő orvosok, a mindig, mindenhol nagyot köszönő medikák, s valahogy még a takarításért felelős kollégák is, verhetetlenek! A monitor, mely kedves színeivel testem minden apró rezdülését figyelni volt hivatott, az ágy széléről csendesen pislogott! Még az ágyam is hihetetlennek tűnt! Fájdalmam tompult, agyamban gyökeret vert egy jóleső gondolat: „Itt hozzáértő, jó kezekben vagyok!” 

Megnézem >

Kórházat épít a Magyar Vietnamban

Reggel fél hat! Álmosan szállok ki az autóból, s mi tagadás, fázom is picit! A szakorvosi rendelőintézet előtt hosszú sort látok. Mi a dágvány? Ezek nem tudnak aludni? Köszönök, beállok a sorba ám azon, hogy nem köszön vissza senki, meg sem lepődöm! 

Megnézem >

Katona dolog

(Tudják miért jó katonának lenni? Nem jó, de inkább elmesélem!) 

Fiatal koromban Frutti helyett szórtam szét a tényt, mi szerint anti-militáris vagyok, nem csípem a fegyvereket, a parancsokat, ám a fegyvermániás katonai nagykutyák, ezt nem értették meg!

Megnézem >

Mondd Uram

 

Mondd Uram!
Te emlékszel még?
Sárban, porból teremtettél
Lelket adtál
Felemeltél.
Mondd Uram!
Te emlékszel még?

Megnézem >

1 / 3 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén