A múlt búcsúja
Napokig tartó egyezkedések, viták, s kölcsönös alkudozások után végérvényesen, és
visszavonhatatlanul írtam alá a házasság felbontásával kapcsolatos megállapodást. A mindig hangos város buzgó tülekedésének fülszaggató ricsaját játszi könnyedséggel nyomta el tollam papírszántó tánca. Minden egyes aláírásommal felszakadni éreztem szívem egy-egy húsbavágó kötelét. Annak dacára, hogy mindezen eljárást feleségem indította el, belőle ezúttal őszintének tűnő könnyeket, míg belőlem bizakodó jókedvet, s felszabadultságot váltott ki, e nem mindennapi alkalom.
Az öreg, kiszolgált épület enyhén édeskés levegőjével szinte mágnesként vonzotta magához meggyengült házasságom keserédes éveinek gondolatát. Míg szívem a múlt itt-ott megcsillanó emlékének szilánkjai közt szemezgetett, szemem a kapu kiszáradt, vén deszkái közt bebujkáló fénynyalábok pajkos játékát figyelte. -Hát ennyi volt! Visszanézve hallani véltem, ahogy szomorkás tekintetű, sokat megélt falak, bánatukat szemérmesen titkoló ablakok, s hosszú évek súlyos talpainak terhe alatt meghajlott lépcsők, halkan dalolnak búcsú éneket. Valahonnan szinte alig hallhatón, felsírt egy kisgyerek.
Panaszos hangját lázasan kapta fel az arra járó csendes őszi szél, hogy magasba szökve alamizsnaként szórja szét a körút beteg fái közt. Kezem a hideg találkozástól félve, talán gyáván, reszketve kúszott a szabadság kapujának megtermett kilincsére. Lábaim büszkén maguk mögött hagyva e fájdalmas perceket, mit sem törődve hajszolták lelkemet egy ismeretlen, új világ felé. -Ha így kell lennie, hát így legyen! A hazafelé vezető út, makacs némaságba öltözött. A ház, melyet eddig otthonomnak éreztem, gúnyos mosollyal magasodott fölém.
Bár születését nagymértékben két kezemnek köszönhette, amúgy napfény járta szegleteit most, ellenséges árnyék lepte be. Kihűlt szobám szótlan szőnyegén egy utolsó, mindent megszépítő sóhajjal csukom be az élet nagykönyvét. Lezárult a múlt, s egy történet ezzel örökre véget ért.
