Sok-sok évvel ez előtt, egy apró falucska állomásának félreeső, rozsdás sínpárjára egy kiöregedett, beteg tehervagon érkezett. Külselyéről messzire menekült a festék, kerekei nyikorogva zötykölődtek a síneken, s mikor a távolodó mozdony búcsúfellegeket pöfékelt az égnek, lecsukta fáradt szemeit, és szunyókálni kezdett. Padlózatának megkopott deszkáin, számos repedés díszelgett, s az öreg kocsi minden apró szegletében vidáman mosolygott sok-sok szétszóródott gabonaszem. Az egyik kiszélesedett résen egy lesoványodott, éhes cickány küzdötte be magát, a bőséges lakoma reményében. A szétszóródott búza, kukorica, árpakupacok sokáig szolgáltak eleségül, s ahogy az idő telt, a cickány hízni kezdett.

Néhány hónap elteltével, egy behavazott téli reggelen, a tehervagon egyetlen ablakrésének peremére éhes galamb ült. Kis ideig, bágyadtan figyelte a fehér ruhába öltözött környéket, majd ahogy a tollait legyezgető fuvallat elpihent, a vagonból érkező furcsa zajra lett figyelmes. A jókora, lemezből készült guruló bódé ablakából megdöbbenve nézte, ahogy a kövér cickány ide-oda cipeli a rengeteg magot. Miután a hosszú szárnyalás fáradalmait kipihente, a kövér cickányt köszöntötte:

– Üdvözöllek cickány koma! A környék erdőit, mezőit behavazta a tél, s én éhezem. Ha nem zavarna, csipegetnék egy kicsit, aztán tovább szállnék innen!

A cickány, hatalmasra nőtt hasát simogatta, s ekképpen válaszolt!

– Még mit nem akarnál te rusnya galamb? Talán te találtál rá erre a helyre? Én szedegettem, hordtam, gyűjtögettem össze! Én raktam kupacokba, óvtam és vigyáztam mindazt, amit itt látsz! Ez itt mind az enyém! Repülj innen, s hagyj nekem békét!

Az éhes galambot elszomorította az irigy cickány válasza. Kis ideig nézte a kupacokba hordott gabonaszemeket s arra gondolt, hány élelmet kereső társa lakhatna jól abból, ami itt háborítatlanul pihen. Éhesen, szomorú szívvel kapott szárnyra, s mikor a hótakaróval fedett mező fölé repült, érdekes ötlete támadt. A nagyerdő közvetlen közelében, összefagyott lábakkal kapirgált számos éhező társa. Kis ideig burukkolva, hajladozva magyarázott nekik, s ahogy elérkezettnek látta az időt, felröppent. A többi galamb, azonnal követte. Az aprócska falu állomásának rozsdás síein, nyikorogva bóbiskolt a kiöregedett tehervagon. Megkopott, mindenfelé horpadt oldalának ablakrése hívogatón intett, s az éhes galamb nem tétovázott. Amint berepült, társai követték őt, s a vagon egy szempillantás alatt telt meg az éhes madarak seregével. Az irigy cickány, fenyegetőn szaladgált ide-oda! Két lábra állva kiáltozott, ijesztgette, űzte, hajtotta a hívatlanul érkezőket, de elriasztani sehogyan sem tudta őket. Végül csalódottan, lehajtott fejjel ballagott a vagon távolabbi sarkába. A galambok, amint megtöltötték begyüket, egyenként köszönték meg, a jóízű ebédet.

Hosszú hónapok teltek el, s az emberek a környék vadjainak a faluszélen, s az erdőben helyeztek ki etetőket. A rozsdás síneken szunnyadó tehervagonban is, könnyen telt az élet. A cickány, ahogy annak előtte, újra kupacokba gyűjtögette a megmaradt szemeket, s közben a galambokat szidta. Búzát búzára, árpát árpára hordott, s mikor a kukoricára került a sor, az ablakrés peremére röppent galamb őt is köszöntötte.

– Üdvözöllek cickány koma! Mit gondolsz? Az általad oly szépen összehordott magokból nekem is jutna egy kevéske?

– Hord el magad innen, te éhenkórász!

Vágta rá dühösen a cickány. Vagy talán az a terved, hogy ismét semmirekellő barátaiddal együtt fosszátok ki éléskamrámat?

A galamb, értetlenül nézett!

– A te éléskamrádat? Az emberek által itt felejtett gabonából, talán évekig boldogan élhetne sok környékbeli állat. Szép dolog, hogy összehordtad, kupacokba gyűjtötted a szétszóródott szemeket, ám erre senki nem kért téged! A cickány ahelyett, hogy elgondolkodott volna a hallottakon, felkapott egy közelben heverő acélkampót, s fenyegetőn hadonászva a vendég felé lépett. A galamb, már éppen nekirugaszkododott volna a repülésnek, amikor a vagon sötétebbik része felől, egy hangtalanul közeledő kígyót vett észre. Pici szíve épp, hogy meg nem állt! A kígyónak eleinte a galambra fájt a foga, ám ahogy a nehezen mozgó kövér cickányt megpillantotta, a könnyű ebédben reménykedve irányt változtatott. A galamb, többször is figyelmeztetőn kiáltott, de a feldühödött cickány nem hallotta meg, s egyre csak lengette a kampót.

A galamb kiröppent, a cickány odacsapott, a kígyó pedig ijedtében felágoskodott, s kérdőn nézett körbe-körbe. A cickány, amint észrevette a kígyót, önmagát is meghazudtoló gyorsasággal menekült abba a résbe, melyen keresztül valamikor bejutott. A rés azonban, az eltelt idő alatt mintha csúnyán összement volna. A kövér cickány, hiába próbálta magát beletuszkolni a deszka repedésébe, az jottányit sem változott. A kígyó, sem várt tovább! Látva a cickány vajúdását, ismét kúszni kezdett. Az öreg tehervagon egyetlen ablakrésében, egyszer csak megjelent a galamb. Kis ideig ijedten nézte a kövér cickány felé közeledő kígyót, s félelmében szólni sem tudott. A pocok reszketett, a kígyó közeledett, a galamb pedig mérlegelve a veszélyt, hirtelen szárnyra kapott. Ami történt, arra talán örökké emlékezni fog a rozsdás síneken szunnyadó, öreg tehervagon. A kígyó, hogy prédáját utoljára még jól megijessze, a félelemtől behunyt szemű cickány előtt ismét felágaskodott.

A kövér, irigy cickány fejében egy pillanat alatt pörgött le az élet. A kígyó, önteltségében habozott picit, s ez éppen elég volt ahhoz, hogy a galamb villámgyors mozdulattal kapja fel a bajbajutott cickányt. Erőlködve, minden erejét kihasználva verdesett, s a kocsonyaként reszkető cickányt, az ablakrés peremére tette le! A kígyó előre lendülve, egészében kapta volna be a deszka résében rekedt falatot, de hatalmasra nyitott szájával, csak a levegőt érte. Értetlenül, meglepődve vizsgálta maga előtt a rést, de a cickányt, sehol sem találta. Az a nap, bevonult a kis falu vadon élő állatainak történelmébe. A cickány, még sokáig nem merte kinyitni a szemét! A kígyó csalódottan, éhesen hagyta el az öreg, rozsdás síneken szunnyadó vagont, s a cickány hálájának jeléül a falu galambjainak, minden szem magot odaajándékozott.

Úgy mondják:

A cickány attól fogva éjt nappallá téve mesélt, s hogy tanulságos történetét a világ minden állata ismerje, vándorbatyut vett a vállára, s azzal a Föld összes zeg-zugát bejárta.