(Tudják miért jó katonának lenni? Nem jó, de inkább elmesélem!)
Fiatal koromban Frutti helyett szórtam szét a tényt, mi szerint anti-militáris vagyok, nem csípem a fegyvereket, a parancsokat, ám a fegyvermániás katonai nagykutyák, ezt nem értették meg!
A sorozás részleteire már nem, míg a számtalan riadt tekintetű fickóra, a koszos, hideg vonatra, s a fárasztón savanyú utazásra, ma is pontosan emlékszem! A világítás nélküli szerelvényben hamar kiderült, hogy a három véletlenül összeverődött pesti srácnak, egyáltalán nem fekszik a honvédség! Képzelt poharainkat magasba emelve fogadtuk, hogy rekord sebességgel szerelünk le, hagyjuk magunk mögött a kitekeredett agyú díszes kompániát, s élünk úgy, hogy többé sose kellejen a zöld ruhások agyament dolgaira gondolnunk! Sajnos nem így lett! A vidéki vonatállomáson habzó szájú katonatisztek ordítozása, nagyképű, beszélni, fogalmazni nem tudó vidéki „csodakatonák” lökdösődése várt!
Zalaegerszeg.
Hosszú sorokba rendeződve, sosem hallott vezényszók mentén büdös, gázolajszagú buszokra szálltunk, s a jómódú szülők által agyon ajnározott fickókat látva agyamat egy bevagonírozott marhacsorda gondolata szállta meg. A laktanyában néhány fehér kötényes, önmagát orvosnak képzelő igen sötét, ám annál büszkébb katona kaján vigyorral, pisztolyból lőtte nyakunkba az injekciót, s a hozzánk vágott ruha, senkire sem volt jó! Zubbonyom úgy állt rajtam, mint tehénen a pisztolytáska, nadrágom épp a lábam között vágott, míg sapkám inkább daramerőre hasonlított! Megérkezésünk óta szinte minden feladatot futásban kellett végrehajtanunk, s vesztünkre a legutálatosabb harmadik emelet lett az otthonunk! Az egyik alig megvilágított körletben fogasra akasztottuk nagykabátunkat, táskáinkat az ágyakon helyeztük el, amikor furcsa dolgot vettem észre! Barna, akivel a vonaton barátkoztam össze, s aki velem együtt a gyors leszerelést célozta meg, félmeztelenre vetkőzve, hanyagul dobta le magát az ágyra. Az egész ember egy hatalmas, kitetovált, csupa izom szoborra emlékeztetett! Kezeit feje alatt fonta össze, s csak annyit mondott:
– Menjetek ki! –
Míg szemeit lehunyta, arcizma a vadászkutyáéhoz hasonlón kezdett rángani, s nekem valami azt súgta, itt marha nagy zűr lesz! Mivel a körletben néhányan még matattak picit, másodszori figyelmeztetése már ordításként hatott!
– Menjetek már ki! –
A körlet, pillanatok alatt elnéptelenedett! A folyosón elvarázsolt seprűk táncoltak, kótyagos felmosórongyok csosszantak ide-oda, míg egyszer csak óriási csörömpölésre lettünk figyelmesek! Ereinkben megfagyott a vér, s a döbbenet a folyosó kövéhez ragasztott bennünket! Az ijedtségből felocsúdva, a körlet ajtajáig futottam ahol a látványtól, idióta vigyor masírozott a számra! Barna, most is ugyanúgy feküdt az ágyon, mint annak előtte, ám az ablak üvege, ahogy számos helyen fa kerete is, ripityára tört! Az épület alatt nyújtózkodó hatalmas diófát, mintha az országház karácsonyfája lenne, számos kabát, táska, zubbony, és fogas díszítette. A körletet hirtelen elképedt tekintetű tisztek, némaságba öltözött fegyveres katonák lepték el, akik az ablak torzója előtt értetlenül álltak. Kigyúrt barátunk, mint aki jól végezte dolgát felállt, majd apró, kimért lépésekkel indult el az ajtó felé, amikor egy 150 centis gladiátor tekintetű géppisztolyos fenegyerek, hatalmas vállára tette a kezét! Barna e pillanatban megállt, a fiú felé fordult, és határozottan szólt:
– Vedd le rólam a kezed öcsém, mert ha megcsaplak a fejed úgy fog kinézni, mint egy leszakadt vagonajtó, és ahhoz is kevés leszel, hogy további szaros életedben, eldugott kocsmákban suvikszold a poharat!
Bátor barátunk egy idegbajos villám sebességével kapta el a kezét. Barna, utoljára még visszanézett az ajtóból, majd felém kiáltott! Gyula öcsém! Vívd ki magadnak az elismerést, mert ezek a csicskák csak akkor tisztelnek! E szavak elhangzását követve örökre eltűnt a géppisztolyosok, és morgolódó tisztek szoros gyűrűjében! Néhány hét elteltével, egyik velünk utazó társunkkal beszélgetve derült ki, hogy fogadásunknak én vagyok a legnagyobb vesztese! Barna, már az eset másnapján pizsamában, mezítláb farolt le a honvéd kórházból, amiért cserébe, azonnal leszerelték. Zsolti, az ártatlanság priuszos megtestesítője, két hét alatt négyszer produkált olyan rosszullétet, hogy még a kórház lakói is elhitték, lyukas szívvel született, míg jómagam három, ócska laktanyában „élveztem” végig a sokszor semmibe vett kopaszok kiképzését.
Mit mondhatnék? Legalább annyira utáltam, mint a laktanya öntelt tisztjei engem! Az eskü szövegét fájós lábam miatt ülve mondhattam el, ám ez akkor, az idősebb katonák számára vörös posztóként hatott! Estére, vödörszám hordták a vizet a folyosóra, majd számtalan „habzó maci-t” tapostak szét röhögve! A poén, nekem is piszkosul tetszett, ám amikor bejelentették, hogy azt nekem egyedül kell feltakarítanom, csendben ereszkedtem le hídba! Az alig harminc méteres folyosón, a habos vízben térdelve, zsebkendőnyi felmosórongyot csavargattam egy fületlen vödörbe. Nem siettem! Hajnalban, egy arra tévedt zilált ruházatú tiszt, látva az őrületet a folyosóra parancsolta az épület mindhárom szintjének álomból felvert, morgolódó katonáját! Parancsát magamban ugyan megtapsoltam, de tudtam, ez csak olaj lesz a tűzre.
A szivatás, nem váratott sokáig! Másnap, az egész napos alaki kiképzéstől holt fáradtan zuhantunk a körletbe! A délutáni levélírást felváltotta a takarítás, amikor egy nagy darab, amolyan medve mosolyú tenyeres-talpas parasztgyerek állt meg az ajtóban. Ügyeletes karszalagját látva rosszat sejtettem! Szerelmetesen mennydörgő hangján, ízesen tapló módon ordított közénk!
‒ Hát aztán kisjánkák! Pesti van-e maguk közt? ‒
Fogatlan vigyorától, a madarak is lehullottak volna a fákról, amikor harmad magammal, kissé bátortalanul felemeltük a kezünket.
‒ Na jányok! Aztán melyikük az Adorján? ‒
‒ Én! Válaszoltam halkan.
Szépen lassan, mint akit lefejelt egy teve fordultam meg, s tettem fel ismét a kezem! Ez az agyontanult mini szabadságszobor két lépéssel beljebb jött, engem az ágysor elejéhez, míg két másik csodálkozó társamat, az ágyak végéhez állított! Néztem ki a fejemből, és nem értettem semmit! A két fiú, szintén tanácstalanul vizslatott körbe, amikor ismét megszólalt a gólem! Mérhetetlen utálata képére ült, s mintha a világ legvisszataszítóbb szörnye volnék, gúnyos képet vágott! Ebben a pillanatban, esett le a tantusz! Leengedve a kezem ránéztem, és az arcán bujkáló gonoszság ördögét keresgéltem!
‒ Aztán azt tudja-e maga gyógyegér, hogy hány megállója van a metrónak?
‒ Melyiknek? Kérdeztem vissza!
‒ Na ne má okostojás! Talán fúrt a fődbe még egyet? Vagy azt gondolta maga agytröszt, hogy én is most jöttem a hat húszassal?
Néztem ennek a túlfejlett dinoszaurusznak az ábrázatát, s kezdtem megérteni, ennyi ésszel miért is haltak ki olyan gyorsan!
Válaszul, egy fél szót sikerült felköhögnöm, amikor hirtelen elém lépett, arcomba hajolt, s ordítani kezdett!
‒ Kuss legyen jópofa! Úgy hallottam, maga fel van mentve tornából, meg egy szakajtó alaki gyakorlatból, így most ezen változtatunk! Maga lesz a metró!
Amikor azt mondom „harcra” maga hasra vágja magát, és elkezd kúszni az ágysor alatt, a másik két kopasz lába felé! Képzelje azt, hogy minden ágy, egy állomás! Amikor odaér, bemondja az állomás nevét, és minden mást is, ahogy a pesti metró!
‒ Amikor azt mondom „harctól” maga azonnal felugrik és nem szól, nem pofázik, mert akkor kezdheti elölről!
‒ Értve vagyok, kopasz? Na akkor irány az ágy!
Az amerikai katonák kiképző tisztjeinek iszonyú bunkó viselkedését ellesve, a kedvesség minden szikrája nélkül, itt-ott fröcsögve ordított a képembe. A körlet rosszul fűtött hűvös levegője, e pillanatban megfagyott! A sok katona csak állt bénán, mozdulatlanul, míg én ennek az állatkertből szabadult Neander-völgyinek kénytelen-kelletlen engedelmeskedtem. A duplán szerelt ágyakból egy sorban, éppen tízet számoltam. Az utolsó mögött, még mindig értetlenül nézett a két fiú, amikor kimért léptekkel, az első elé értem. A ránk ereszkedő lusta csendben, ártatlan kisgyerekként álltam, amikor elhangzott a vezényszó!
‒ Harchoz! Kurjantotta el magát, ez a ritka állat!
Hasra vágódva csusszantam az ágy alá, s apró mozdulatokkal kúszni kezdtem!
‒ Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! A Pillangó utcai állomás következik!
Gólem, az ágy mellé hajolva vigyorgott, s várta a folytatást! A következő ágy alá érve, ismét bemondtam az állomás nevét.
‒ Pillangó utca. Az ajtók, a jobb oldalon nyílnak!
Kisvártatva újra kúszni kezdetem, amikor ez a vaddisznó, kivörösödött pofával rám ordított!
‒ Harctól!
Meg az anyád! Gondoltam magamban, hiszen az ágy alatt felállni nem lehet, így jól tudtam, hogy az addig megtett távolságot hátrafelé, ismét végig kell kúsznom! Az ágysor előtt felállva megint a képembe hajolt, s nyáltól fröcsögve dörögte!
Magara ritka barom! Elfelejtette bemondani, hogy milyen állomás következik! Most kezdheti elölről!
‒ Harchoz!
Azon az estén, még további hét alkalommal talált ilyen-olyan hibát, s kúszatta velem végig visszafelé is a már megtett távolságot! Két katonatársam lábát elérve végül kimásztam, s felegyenesedve azt kívántam magamban, hogy egész további életét a WC-n ülve kelljen leélnie! Koszos, feketévé lett, amúgy fehér trikómat mutogatva a többiek elé szólított, hogy mindenki lássa, így takarítanak a kopaszok! Aznap hajnalig sikáltuk a körlet repedezett, ócska linóleumát, nekem pedig másnap, még a fésülködés is iszonyú fájdalmat okozott! Az égieknek azonban ez sem volt elég. Alig két, igen hideg nap elteltével reggeli után, a körletelhagyási engedély mellett az áthelyezési parancs, és a katonakönyvem várt az ágyon! Szakaszparancsnokunk elmondta, hogy a Zalaegerszegi focicsapatából hiányzik egy center, míg Tapolcának nincs csapata, ám oda éppen velem egy időben vonultattak be egyet. Nem csoda hát, hogy engem, mint a nem kívánt sánta kutyát, egyszerűen elcserélnek! A Tapolcai laktanyáról senki, semmit nem mondott! Az ország ezen szegletét kevésbé ismerve magam kérdezgettem ki akit csak lehetett, majd kiszuperált sánta bakaként indultam el egy új, ismeretlen kihívás felé! Akkor és ott, úgy éreztem, elhagyott az Isten! Akkor és ott, nem kellettem senkinek!
Tapolca
A jól megvilágított fényes, valahol előkelő laktanya után egy bágyadt, lehangolón sötét, ócska, öreg laktanya következett! Fürödni egy héten egyszer engedtek bennünket, s akkor is percek alatt elfogyott a meleg víz! A számtalan gyakorlatot leszámítva, időnk nagy részét a konyhán, konzerv nyitogatással, vagy krumpli pucolással múlattuk! Semmitmondó, unalmas hónapok jöttek, vágyakozással telt, abszolút feleslegesnek vélt hetek múltak, s bennem egyre forróbban égett a gondolat, miszerint otthon lenne a helyem! Több, mint három hónap telt el így! Egyik érdekesen fáradt este, a mosdó takarítása lett a feladatom! Az erősen levitézlett helyiségben, tizenhat ócska, megsárgult mosdókagyló virított borzalmasan összekenve! Fütyörészve szórtam meg őket VIM-mel, majd erős súrolókefével egyenként, mindet végigcsiklandoztam!
A helyiség felmosását követve, mint aki jól végezte a dolgát, visszamentem a körletbe, hogy páromnak írt levelemet befejezhessem. Nem így lett! Az ajtóban megjelenő ügyeletes a nevemet skandálta, s az általam végzett gyatra munka miatt, ismét a mosdóba küldött! Nem értettem! A helyiségébe érve görcsbe rándult a hajam! Alig hat mosdó volt mindenféle fekete, olajos kosszal összekenve. Morgolódtam picit, de ismét nekiláttam! A körletben, az ágyra ülve vettem elő tollat, ceruzát, s halkan, énekelve kezdtem el újból a levélírást! Már éppen a borítékot nyálaztam a ragasztáshoz, amikor az ügyeletes ismét megállt az ajtóban, s mint akinek szemét vették, ordítani kezdett!
‒ Mi a gyász van a mosdótakarítással kopaszok? Hiába adok utasítást, a tisztelt honvéd úrnak nem tetszik a feladat? Hadbíróság elé akar állni, vagy úgy gondolja, hogy inkább én csináljam? ‒
Felpattanva az ágyról dühös, gyors lépéssekkel a mosdóba siettem. Az ajtót kirántva egy nagydarab katonát láttam, aki előtt és mellett mindkét oldalon olajos, sáros mocsokkal volt össze fröcskölve a mosdó, a földön szétszórva valami mosópor, s a ami felettébb érdekes, a szemközti ócska tükörről is koszos lé csurgott alá! Az agyam elborult, szememre vörös hályog ereszkedett, s a megtisztelő feladatért, hogy mindezt ismét nekem kell rendbe tennem, a csodálkozó katona felé akkorát ütöttem, amekkorát csak bírtam! A mit sem sejtő, jó egy fejjel magasabb bohóc, zsák krumpliként zuhant hanyatt úgy, hogy még köszönni is elfelejtett! Kis ideig még üldögélt a mosóporos vízben, mocskos kezével simogatva sajgó képét, majd amikor az ügyeletes belépett, szédelegve felkelt, s érthetetlen szavakat morogva, a tükörképének szalutált! Sajnos a fickó borulásának igen hamar híre ment!
Másnap, a reggeli eligazításkor vettem észre, hogy magasságának köszönhető, a saját szakaszának elején áll, s az arcára vándorolt hatalmas vörös folt, büszkén takarja el egyik szemét! Aznap, az egész század ezzel foglalkozott! A századparancsnok a laktanya előtt maga elé szólította, és a hangos bemondó mikrofonja előtt vonta kérdőre! Barátunk, megmentett a futkosótól! Elmondása szerint, a szétszórt mosópor miatt takarító eszközöket keresett, amikor rálépett a gereblyére, aminek nyele az arcába csapódott, s kis híján a szemét is kiverte! Még aznap, az ügyeletest is meghallgatták, aki viszont elmondta, a srác velem együtt tartózkodott a helységben, ahol azonban gereblyét, soha nem tartottak! Engem, nem kérdezett a kutya sem! A következő nap, hajnali riadóval kecsegtetett! Össze-vissza rohangáló katonák, éktelen zűrzavar, és fejetlenség jellemezte a reggeli órákat! Megkésve, lassú, kimért lépésekkel sántikáltam az udvar szélén, amikor szemben velem, megjelent a századparancsnok! Közelebb érve tisztelegtem, ő fogadta, majd elhaladtam mellette! Már éppen jókat mosolyogtam kifelé a fejemből amikor visszafordult, s megvakított nyúl módjára visítani kezdett!
‒ Adorján? Maga az Adorján? Maga féreg! Mondja, miért nem sámlit csinált az apja maga helyett? Miért? Hogy az én dolgomat nehezítse? Mit keres maga ebben a laktanyában? Egyáltalán ki hívta magát ide?
Ahogy elnéztem ennek a hülyeségeket böfögő véglénynek a rusnya ábrázatát azon gondolkodtam, hol lehet a sapkája alatt az a szelep, mellyel ki lehet ereszteni búrájából a gőzt, nehogy szétrepedjen!
‒ Le fogom csukatni maga szarkupac, kezdte újra.
‒ Nem fogja itt rontani a levegőt, maga egérbe oltott patkány!
Ebben a pillanatban szakadt el a cérna! Szétnéztem, látja e valaki a mi kis duettünket, s ha nem, gondoltam úgy megütöm, hogy hosszú hetekig, a családi képet is rablóbandának nézi! A közelben ekkor, feltűnt a politikai tiszt, akinek kimondhatatlan nevét sosem tudtam. Ahogy közelebb ért, ez a zöld ruhába öltöztetett pávakakas megjuhászodott picit, majd némileg emberibb képet vágva a poltiszt oldalán odébb tipegett! Aznap este, épp az ágyamat igazgattam, amikor a semmiből mellém lépett az ügyeletes, és halkan szólt. Nem tőlem tudod, de csendben rakd össze a cuccodat, mert holnap áthelyeznek! Semmit sem hittem el az egészből, ám a fickónak mégis igaza lett. Hajnalig, egy percet sem aludtam! Nem tudom hány óra lehetett, mert méregdrága órámat, a laktanyába érkezés másnapján valaki trombitának nézte és megfújta, amikor a felső ágyon fekvő bohóc hirtelen nagyot horkantott, majd elhallgatott.
Nem sokkal ez után két láb jelent meg az ágy szélén, majd a manus szó szerint lezuhant! Az ijedtségtől elfelejtettem a nevem! Néztem a hideg kövön fekvő pasit és éreztem, valami nincs rendben! Ez a srác még sosem aludt csendben, most meg nem is szuszog! Kiszállva az ágyból, megpiszkáltam az arcát, megpöcköltem az orrát, de nem mozdult! Engedve valami hülye késztetésnek, lezavartam neki egy méretes sallert! Ő, meg sem mozdult, én viszont mezítláb, rohanni kezdtem! A folyosó végén, az asztalra borulva légkalapácsot meghazudtoló hangerővel horkolt az ügyeletes! Odaérve nagyot ordítottam, amitől felkapta a fejét, s bár látszott, azt sem tudja merre van arccal, gyorsan mindent elhadartam! Kértem, értesítsen valakit, mert a felettem alvó srác leesett az ágyról, és úgy néz ki meghalt, mert meg sem mozdul!
Szegény fickó a másodperc tört része alatt ébredt fel, s az ORIFON gombját nyomkodva gyors párbeszédbe kezdett! Perceken belül egy fél világ kezdett szorgos működésbe az ágyam mellett! A fiút sikeresen újraélesztették, és még aznap éjjel a Pesti Katonai kórházba szállították. Isten tudja miért, de én is jól jártam! Délelőtt, a katonai bizottság maga elé hívott, és a sok magas rangú lófarok, módosította áthelyezésemet! Egy hónapra visszairányítottak Zalaegerszegi laktanyába, egy elektromos szerelő tanfolyamra! Akkor még senki sem tudta, mire lesz jó mindaz amit ott elsajátítok, ám az a tény, hogy addig sem kell látniuk a képemet, valakinek megért minden csillagot! Olyannyira siettek eltávolítani, hogy még az utazással sem volt gondom. Egy katonai teherautó platóján utazhattam oda, ahol végre megint, otthon érezhettem magam!
Remek körülmények közt, úri módon éltem és tanultam! Az ország számos részéről érkeztek katonák, s tanárunk elmondta, akik a tanfolyam végén kimagasló eredményt érnek el, azok sorkatonai szolgálatuk végéig ebben a laktanyában, ebben az állásban maradhatnak! Elektromos szerelő kollégám polgári alkalmazott volt, és a közeli faluban élt! Mindent tudtam róla! Felesége, gyermekei családtagként tiszteltek, s amit az asszony otthon csomagolt, abból mindig jutott nekem is! Az idő azonban túl gyorsan telt! Vizsgáimat jelessel végeztem s a lehetőséget is felkínálták az ottmaradást illetően, ám az égiek mégis, mást terveztek nekem! Egyik egyszerű péntek délután, a műhely ablaka alatt mentem el, amikor beszélgetés foszlányai csapták meg a fülem! A műhelyben, melynek amúgy régen zárva kellett volna lennie, egyik szerelő társunk épp a műhelyfőnökkel beszélgetett. Kihallatszó mondataiban többnyire engem, a másik laktanyából kiutált sánta srácot köpködte, míg szerelő társamat lopással, és alkatrész eladással vádolta. Kis ideig hallgattam hazug, és köpönyegforgató meséjét, majd hirtelen belépve felszólítottam, hogy képtelen vádaskodását magyarázza meg! Válaszától, szinte rám szakadt az ég! Kijelentette, hogy azért védem oly harciasan a polgári alkalmazottat, mert a lopásokban egy követ fújok vele, s hogy laktanyában mindenki tudja, hogy a feleségét is én kefélgetem.
Amíg hazugságokra épített marhaságait világgá böfögte, elnéztem semmitmondó arcát, tésztán hizlalt gyenge izmait, s nem értettem, egy ilyen 45 kilós bádogember tekintetű seggtitán, honnan veszi a bátorságot, hogy a száján ilyet kiejtsen? A válasz azonban, nem is érdekelt! Hirtelen elszakadt az a bizonyos cérna, s én már nem gondolkodtam semmin sem! Egy gyors előre lépés után akkorát ütöttem, hogy barátunk hanyatt vágódva össze-vissza tört egy hatalmas polcos szekrényt, melyből a számtalan szétrepülő elektromos alkatrész úgy borította be termet, mint Moszkvát a hó!
Műhelyfőnökünk, akit egyébként nagyra értékeltem, végignézte az akciót, végighallgatta a közben kialakult csörömpölést, majd a váratlan csendben szájához kapott, és egy szemérmes utcalány hangján csak ennyit mondott:
‒ Aú ‒
Szerelő társam valószínűleg azóta sem tudja mi történt velem! Mivel ő a hétvégén nem dolgozott, engem pedig hétfő hajnalban visszavittek a Tapolcai laktanya fogdájába, többé nem találkoztunk! A szivatás eszelősebb része, még csak ezután következett! A fogda őrei, egy sor trágár beszólás, és kötekedő megjegyzés mellett vették el nadrágszíjamat, bakancsom fűzőit, s minden személyes tárgyamat, majd a szék és asztal nélküli helyiségben, nagyokat röhögve, kellemes időtöltést kívántak. A takarodót követve szinte azonnal leragadtak vöröslő szemeim. Az ablakon beköszönő sárga hold, szelíden terelte széles vizekre álmaim gazdátlan csónakját, s reggelig a megálmodott színpompás képeket, már nem zavarta semmi sem. Bár a laktanyában öt harminckor van ébresztő, a fogdán öt órakor kellett kelnem! Hátamban egy géppisztolyos őrrel végeztem el a WC-n dolgomat, mosakodtam, s mostam fogat egy sérült, kettétört, szomorkás tükörben! Alig néhány perccel ébresztő után, a folyosón álltam egy tálcával a kezemben, és indulásra vártam! Kis idő után mögém lépett az őr, és kiadta a parancsot:
‒ Indulás! ‒
Ballal kilépve, ahogy jó katonához illik indultunk el, s a bejáratig nem is volt semmi gond! Az épület sarkához érve azonban, hirtelen hátba vágott a fegyverével s azt mondta:
‒ Futás! ‒
A lökéstől ugyan léptem előre egy nagyot, ám a továbbiakban sem vettem sietősebbre, így megismétlődött az előbbi jelenet!
‒ Azt mondtam, futás! ‒
Ebben a pillanatban elfogyott maradék türelmem is! Csoszogva a fűzőtlen bakancsban, bal kezemmel tartva a nadrágom, hirtelen ledobtam a tálcát, s visszafordulva ökölbe zárt jobbommal éppen orrba gyűrtem volna, amikor felém fordította fegyverét, s megszeppenve hátra lépett!
‒ Csak óvatosan katona! Nehogy használnom kelljen ezt! Én csak annyit mondtam, hogy igyekezz! ‒
Hangjából kiéreztem azt a félelmet, melyet társai hiánya miatt kellett elszenvednie. Végignézve megszeppent arcán, vettem csak észre, hogy a fegyvert tartó katona, szinte még gyerek!
‒ Én nem tudok futni! Rossz a térdem, válaszoltam, míg a tálcát a földről felemeltem.
A továbbiakban, saját tempómnak megfelelően haladtam, s ő hosszú métereken keresztül, nem szólt semmit sem!
A Kapu közelében megállított, majd egyetlen intéssel kinyittatta a sorompót, s mi átkeltünk két laktanya közt az úton.
A konyhán szolgálatot teljesítő katonák, telerakták mindenféle kajával a tálcát, s ekkor jöttem csak rá, hogy ezért a hajnali ébresztő! Visszafelé szinte sétálva haladtunk. A laktanyában végre letehettem a tálcát, s aznap az őrök közül, hülye viccét sem köpködte rám egyik sem! A délután, ismét feladatokkal, s egy addig sosem látott igen kimért, vasalt ruhás katonával érkezett! Fegyverét hanyagul letámasztotta a falnál, jókora kulcsával kinyitotta a zárka ajtaját, belépve köszönt, s legnagyobb megdöbbenésemre, jól nevelten bemutatkozott. Kimért, tagoltan előadott mondataitól agyamról leesett pom-pom! Elmondta, hogy külső körlet takarítás a feladat, hogy a büntetés részét képezi a szétdobált csikkek összeszedése, s hogy a további eljárás mit tartalmaz, azt majd a helyszínen fogja közölni velem. Tetszett a pasi!
Azt gondoltam, végre egy értelmes, szimpatikus pofa, aki engem is emberszámba vesz, s aki nem bűnözőt, mint inkább a bajba került katonát látja bennem. Akkor még nem sejtettem, mily hatalmasat tévedtem! Az épület körül, rengeteg csikket szórtak szét az ott napjában háromszor felsorakozó katonák! Kértem, adjon egy seprűt amire válasz csak annyi volt,
‒ nem lehet! ‒
Az eldobált cigarettákból öt, kézzel összeszedett, alig húsz centis kupac keletkezett. Az egyik ilyet hosszasan méregette, majd mellém lépve utasított.
‒ Minden kupac mellett ásson, egy negyvenszer negyvenes gödröt! Ez lesz majd a csikkek sírja, s míg ássa, addig is gondolkodjon el valami sirató nótán, amit majd temetés közben megfelelő átéléssel, önállóan előad!‒
Először nem hittem a fülemnek. A földön guggolva fájó térdemre ejtettem koszos, csikkektől bűzlő kezeimet, és gondolkodni kezdtem! Engem most vagy elvittek az UFO-k, vagy valahogy saját álmaimban rekedtem, mert azt, amit eddig a pudvás alkoholtól bűzlő Magyar honvédség berkein belül megéltem, azt senki sem fogja elhinni nekem! Kimért barátom közben óriási élvezettel gyújtott rá, s fél szemét rajtam tartva, egy felettünk elhaladó repülőgép zaja miatt grimaszolt. A csikkek sírjának kiásához természetesen nem kaptam segítséget! Ásó helyett egy szélesebben tört gallyal mélyítettem gödröt.
A csikkeket kellő alázattal helyeztem bele, s búcsúzóul egy általam éppen akkor költött, alig néhány soros gyászdalt énekeltem! Kimért barátunk a röhögéstől, még a fegyverét is elejtette. Alig néhány perccel ez után, egy század sorakozott fel mellettünk, s én a parancsnak megfelelőn újabb temetésbe kezdtem! A ceremónia jól sikerült, a katonák egy része a fűben fetrengett a röhögéstől, s ez a produkció nekem is marhára tetszett! Az utolsó kupac csikket is sikerült méltósággal eltemetnem! Estére visszakaptam személyes holmimat, asztalt széket, s végre a levélírásnak is szentelhettem néhány percet! Másnap, éppen a folyosót takarítottam egy géppisztolyos őrrel a hátamban, amikor hangos méltatlankodások közepette berobogott a századparancsnok. Előbb üdvözölte a tényt, miszerint görnyedni lát a felmosórongy fölött, majd tapsikolva adta elő, hogy újabb szemétségének helyt adott a katonai bizottság, s engem még aznap szakmám, és képzettségemnek megfelelően egy Devecseri munkaszázadba vezényelnek!
Mire végigfutott fejemben a kérdés, hogy kb. mennyi idő kellene ahhoz, hogy a felmosó rongyot a szájába tömjem, már el is viharzott sebesen! A világ nem jó, szoktam volt mondani, de hogy a sok megpróbáltatásnak mikor lesz vége, azt még nem is sejthettem! Dél körül végre elhagyhattam a fogdát, az épület mellett utoljára még megnéztem az általam gyártott sírhelyeket, s a röhögéstől fetrengő katonák képe, újra mosolyt csalt a számra. Mivel papírjaimon nem szerepelt sem indulás, sem érkezés, a városban először megebédeltem, majd egy presszó teraszán elnyaltam egy hatalmas, ajándékba kapott fagyit. A buszon kellemesen elbeszélgettem a pilótával, majd a Devecseri állomáson szálltam le. A laktanya, hat kilométerre volt, s én kellő fuvar híján, sántikálva, gyalog indultam el! Néhány perc elteltével felvett egy teherautó, s közvetlenül a lakatanya kapujában rakott le!
Devecser
A kapu ügyeletes nem tudott semmiről, így készséggel tovább engedett. Az épületbe lépve, nem hittem a szememnek! A folyosó ügyeletesét, hosszú percekig keresgéltem, sikertelenül. Végül valami biliárd szobából került elő, s mikor elmondtam mi járatban vagyok, barátilag kezet nyújtott, a folyosó végén lévő körletbe tessékelve csak annyit mondott:
‒ Dobd le magad! Ha előkerül az ügyeletes tiszt, majd szólok. Addig pihenj nyugodtan! ‒
Az egyik ágyra mutatott, mondott egy számot, és kisétált. Az ágyat, egy szépen összehajtott pokróc fedte, fejrészét egy sárga huzatba bújtatott párna adta, s amint azt később észrevettem, keretére egy régies számtábla volt szegecselve, melyen az ötös szám szerepelt.
‒ Hát ezt mondta a fickó gondoltam, majd lerúgva cipőmet, gyors mozdulatok közepette lefeküdtem! Az elmúlt napok rémálmai után, pillanatok alatt elaludtam. Felébredve, három másik, suttogó katonát vettem észre. Felkelve bemutatkoztam, s elcsodálkozva azon, hogy pihenésemet szem előtt tartva igyekeztek nem zavarni, mindent megköszöntem! A Devecseri laktanya, maga volt az élet! Sült bunkók, neveletlen taplók, ahogy féleszű anyámasszony katonái is, mindenhol vannak, de egy ilyen hely a sok megpróbáltatás után, jár a katonának! Estig még hárman, míg másnap, kilencen érkeztek még hozzánk. Az ország különböző laktanyáiból szállítottak ide olyan járműveket, melyeknek egy részét fel kellett újítani, míg másik részét darabokra szedtük a megfelelő alkatrész utánpótlás miatt!
Az állomásra, vonaton érkező roncsokat, kellő motoros hajtás nélkül, gyakran egész éjszaka vontattuk. Jómagam, sokszor alvás nélkül, társaim nem egyszer otthonról visszaérkezve kissé másnaposan, de mindig az elvárásoknak maximálisan megfelelve teljesítettünk! Elektromos szerelőként a felújításban szorgoskodtam, s mert minden dicséretesen haladt, hosszú idő után végre hazautazásra kaptam ígéretet. Az égiek azonban, ebbe is belekönyököltek! Körletünkben szinte mindenki ismerte, s óvatosan kezelte fájós lábamat, s ha tehették mindenben segítettek! Soha senki nem jött belém, soha senki nem borított fel, játékaikban pedig mindig én voltam a bíró, míg egy szép napon, megváltozott minden. Mint kiderült, körletünkben a többi laktanyából kiszuperált, sokszor kezelhetetlen, avagy beilleszkedni képtelen fickó kapott helyet, ám a tizenhatodik ágy, hosszú ideig üresen maradt. Egy alkalommal éppen katonatársaim obsitos levelét terveztem, amikor kopogtak. Az ajtón egy kövér, rendezetlen ruházatú, fekete hajú, fésületlen pasi lépett be, aki már első látásra is rettentően ellenszenves volt! Legnagyobb megdöbbenésemre nem köszönt, csak a tizenhatos ágyat kereste. Felállva a stokiról, kimérten válaszoltam:
‒ Majd ha megtanultál köszönni, esetleg megmutatom neked! ‒
Barátunk körül nézett, majd felismerve a keretre szegecselt tizenhatos számtáblát méterekre onnan, az ágyba hajította táskáját, és kiment! Akkor még nem sejtettük, hogy ez az embernek látszó ördögi porhüvely, mily galád módon fertőzi meg, barátságosnak indult közös életünket! Napokig szó nélkül néztük, hogy összehajtogatott ágyneműjét sosem nyitja ki, s ahogy este lefeküdt, reggel ugyanúgy kelt fel! Senkivel, soha, semmiben sem közösködött, levelet sosem írt, s még soha, egyetlen alkalommal sem láttuk fürödni. Hozzánk, hosszú kórházi kezelést követve érkezett, de hogy mi volt ami miatt odakerült, az soha nem derült ki! A pénteki rövid nap volt a laktanyában, s többnyire a műhelyek rendben tartása, takarítása, s az udvar csinosítása volt a cél, hiszen a katonák java része délután hazautazott, s vasárnap estig az objektum a hatalmas csendben, szinte kongott! A csarnokban pihenő utolsó, még be nem fejezett teherautó vázán kötöttem be a világítást, amikor mögöttem, kutyafejű barátunk a gördülő ajtót zárta volna be. Nem értettem!
Az az ajtó, amúgy is nehezen volt mozgatható, de hogy miért éppen azt akarta vonszolni, amikor még kilenc másik nyitva volt, az sehogyan sem fért a fejembe! Kissé felemelkedve szóltam hátra:
‒ Azt az ajtót hagyd még légy szíves, mert amíg az nyitva van, legalább látok! Ha végeztem, majd becsukom! ‒
Érdekes barátom kicsit arrébb ment, majd azt kérdezte:
‒ Te is hazautazol? ‒
‒ Igen, azt terveztem, válaszoltam. ‒
A nap felé fordította arcát, és csukott szemmel szólt!
‒ Szerintem, te nem mész sehova! ‒
Az utolsó csavarok meghúzása, és a világítás ellenőrzése után eltettem a szerszámokat, és bezártam a műhelyt! A kulcsot zsebre téve léptem mellé, hogy megkérdezzem:
‒ Ezt miből gondolod? ‒
Az egész ember irritáló, és abszolút ellenséges volt. Ahogy büszkén nekivetette fenekét a mögötte elhelyezett tűzoltó ládának, s karba font kézzel, csukott szemmel hetykén válaszolt, az igazán szemtelennek hatott! Ahogy közelébe értem, megcsapott a belőle áradó mosdatlan ember szaga, s ez a bűz, még jobban felbosszantott!
‒ Mondd! Te most kötözködsz velem? Nem félsz, hogy beverem azt a visszataszító képedet? ‒
A nagyra nőtt homokzsák, még csak ki sem nyitotta a szemét, úgy válaszolt:
‒ Nem szívesen bántanálak. Nézz magadra te nyomorék! Nincs is lábad! ‒
Ebben a pillanatban elszakadt a cérna! Egy kimondhatatlan méretű parasztlengővel akkorát csaptam a mellkasára, hogy felső testével beledőlt a homokos ládába! Bal kezemmel erősen nyomtam lefelé a grabancánál fogva, míg jobbal hol az arcát ütöttem, hol az orrát, és a száját tömködtem tele homokkal! Ha a három odaérkező nem szed le róla, talán homokba fojtom a rohadékot, bár így sem volt szerencsém! Hármuk közül az egyik, a századparancsnok volt, aki előtt rögtön, el is vágtam magam. Másnap, kihallgatásra kellett mennem! Laktanyánknak nem volt fogdája így ez az eshetőség kimaradt, ám az ítélet így is megszületett. További hat hónapig nem mehetek haza! Azon a hétvégén megszámlálhatatlan tankot, helikoptert és teherautót festettem a többi katona melegítőjének hátuljára!
Megszületett első obsitos levelem is, melynek megrajzolását követve még vagy húszat készítettem! Katonatársaim visszaérkezve a laktanyába, elárasztottak mindenféle földi jóval! Annyi szalámit, kolbászt, háztájit nem hogy nem ettem, de még nem is láttam, mint amennyivel elhalmoztak. Az ötödik hónap, hatalmas változást hozott! Futballozó társaim unszolására, beálltam csapatunk kapujába védeni! Az első néhány perc elteltével a repülősök egyik nagyon ügyes csatára kapura tört, s akkorát rúgott, hogy a sérült térdemnek csapódó labda szinte azonnal kivégezte amúgy is fájó lábamat. A fiúk, szinte egy emberként kaptak fel a földről, vittek be kézben a körletbe, s próbáltak mindent megtenni fájdalmam enyhítésére! Másnap, egy vascsövekből összeeszkábált kis kocsin toltak be a szomszédos laktanya orvosi rendelőjébe, ahonnan azonnal mentő vitt a pesti katonai kórházba!
Térdemet ugyan műteni kellett, de helybéli lakosként, a megfelelő vizsgálatok közötti időt, ahogy a lábadozáshoz szükséges napokat is végre otthon tölthettem, s közben végső leszerelésemet elindította a kórház! Hosszú idő után, civil ruhában érkeztem vissza Tapolcára.
A tisztek, mintha leprást láttak volna, menekültek előlem, míg drága tüdőfejű századparancsnokom megtiltotta, hogy az udvaron ilyen ruhában megjelenjek! Engem, már semmi sem érdekelt.
Papírjaimat sokáig látni sem akarták, a hazautazáshoz szükséges ingyen jegyet megvonták, s még az utolsó percben is kerítettek valakit, akinek parancsba adták, hogy vágja le a hajamat, mert hippi kinézetű katonának nem adhatnak katona könyvet! Erőlködésükön jót nevettem, hiszen otthon nem kis pénzembe került volna az, amit egy ügyes fodrász fiú ingyen megcsinált.
Végül magam mögött hagytam mindazt, amire azon falak között, soha nem is volt szükségem! Civil ruhám, vörös posztóként hatott a kapuügyelet buksza szájú tisztje előtt! Érdekesen suta mozdulatait trágár kifejezésekkel tarkította, míg egészségügyi alkalmatlanságomat javarészt, férfiasságom hiányának tudta be! A kaput elhagyva hirtelen visszaléptem, hogy minden tiszteletemet kimutatva úgy fejeljem le visszataszító búráját, mint gyalogbéka a földi epret, de látva az engem vizslató kamerákat, inkább mégsem tettem! Megköszönve háromszavas szókincsét, végigmértem tacskóméretű sudár alakját s kimérten, hogy szőrrel benőtt fülén keresztül, összeaszalódott, pirinyó agya is megérthesse, a következőket mondtam:
– Na, ide figyelj te varangy! Lehet, hogy annak a dögvész által körbelihegett testednek bejön ez a pocsék élet, de engem erről, senki sem kérdezett! Te még harminc év múlva is csak egy fasírt arcú, dróton rángatott báb leszel a zöldre festett fák között, míg én ott kint, nagykanállal zabálom az életet!
Bátor ember módjára csendben tűrte kirohanásomat, majd amikor kellő távolságba értem, nyálát fröcsögve kiabált utánam! Mivel annyi esze volt amennyi látszott, nem érthette meg, hogy én sosem akartam katona lenni, ahogy sohasem kívántam az övéhez hasonló, zsibbasztón punnyadt életet!
